Egy ózdi zarándok gondolatai Ferenc pápa budapesti látogatásáról
Az utóbbi években utazásaim során a fényképezőgépem a szekrényben marad leggyakrabban, hiszen mint sokunknak, nekem is a zsebemben, táskámban lapul egy telefon. A mai készülékekkel egy átlagember könnyedén el tudja készíteni azokat a pillanatképeket, amelyekre aztán időnként visszatekintve sokkal közelebb érezheti magát a képen megörökített személyekhez, helyekhez.
Aztán a modern technika vívmánya az is, hogy reggelente feldobja a telefon, milyen emlékek kötődnek az adott héthez, naphoz. Bevallom, gyakran kísértésbe is esek, és végig lapozom a felkínált emlékeket…
Ferenc pápa a tegnapi napon Magyarországra látogatott egy rövid időre. Több tízezer zarándok fogadta őt a Hősök terén, és a szokásokhoz híven a szentmise előtt a pápamobillal végig járta az utcákat. Tudtuk, ekkor lehetünk fizikailag hozzá a legközelebb, és gondolatban már megterveztem azt a fotót, amit a következő napokban mindenkinek meg tudok mutatni, meg tudok majd osztani.
Már jó előre hallottam, hogy közeledik, hiszen egyre erősödő taps és ujjongás kísérte mozgását.
Felkészültem a fotó elkészítésére, kiválasztottam, hogy hol vannak a legalacsonyabb zarándoktársak, már csak három, már csak kettő már csak egy... És kattintottam...
Ebben a pillanatban egy messzi országból érkező zarándok levette kalapját és magasra emelte... Először úgy éreztem, mintha megsemmisültem volna, különös gondolatok keringtek a fejemben...
Most mi lesz, most ezt fogom látni évek és évtizedek múlva, amikor újra eljön ez a nap, ez a hét? Egy kalap, mögötte valami vagy valaki...
Körbenéztem. És láttam sok száz, sok ezer embert, akik mindent félre téve eljöttek azért, hogy talán egy pillanatra lássák a Szentatyát, vagy sokkal inkább azért, hogy megvallják hitüket.
Körbenéztem és láttam a mosolyokat... Láttam a kisgyermeket, aki kérdezte ugye ő volt az, és hogy édesapja is látta-e. Láttam a szerelmespárt, aki nyakába vette jövendőbeli gyermekeinek édesanyját, hogy ő jobban láthassa, észrevettem a nagymamát, aki már csak egyedül tudott eljönni, férje talán otthon maradt, hiszen nem tudott volna begyalogolni, vagy talán már rég elveszítette. Láttam, láttam mindannyiuk arcán valami különös boldogságot.
Ekkor megsemmisülésem egyik pillanatról a másikra megszűnt, és tudtam, hogy nekem az elkövetkező napokban - bár a fényképem, amit annyira szerettem volna nem sikerült - lesz feladatom, lesz küldetésem.
Nem egy újabb fotót töltök fel a közösségi oldalamra, hanem azokról fogok beszélni másoknak, akiket ott láttam, és amilyennek őket láttam, boldognak, végtelenül boldognak.