Az ózdi karitász csoport a városban hajlék nélkül élőket vendégelte meg
Képszerű ábrázolásokra sok lehetőség van. A településkép - akárcsak az arckép - lehet idealizált vagy sematikus, és lehet torz vagy karakterisztikus.
Ha egy városban élünk, ehhez a településképhez hozzá tartoznak azok a hajléktalanok is, akiket rendszeresen látunk a bérházak közötti szemeteseket kutatva, egy park padján ülve, vagy egy bolt előtt kéregetve. Sokszor megyünk el mellettük, vagy inkább kerüljük el őket jó nagy ívben, nehogy megszólítsanak, kérjenek tőlünk valamit. Lelkünk egyik része meg is indokolja, hogy miért nem… de hogy sohasem?
A Kossuth Rádióban minap egy rádióműsorban egy hajléktalannal beszélgetett a riporter, egy olyan emberrel, aki néhány évvel ezelőtt még,- ha csak alkalmi munkából is-, de két kezével megdolgozott a mindennapi betevőért. Naponta kifizették, így még inkább érezte, hogy aznap mit és mennyit kellett dolgozni azért az ételért, amit este megvett magának.
Ő fogalmazta meg, hogy mennyire nehéz, mennyire nehezek azok a forintok, amelyeket most mások adnak az ő kezébe, hiszen tudja, pontosan emlékszik, mennyit kellett neki is dolgoznia érte.
Ózd városában sem kell nagyon kutakodnunk, hogy találkozzunk olyan embertársainkkal, akik hajlék nélkül élik napjaikat. Parókiánk karitász csoportja ebben az esztendőben ismét felvállalta, hogy Szent Miklós püspök ünnepéhez kötődően, egy meleg ebéddel ajándékozza meg
őket. Azért, hogy a „bármikor megsegíti” sorunk az ünnepi tropárból valóra válhasson. Most általunk, majd az esztendő többi napján azok által, akik szintén Műra városának püspökeként akarják élni életüket.
Szilágyi István, karitász csoportvezető