A házasság hetét ünnepeljük V.

A Görögkatolikus Metropólia interjúsorozatában mindennap más házaspárral ismerkedhetünk meg. Az ötödik interjút P.Tóth Nóra készítette.

a házaspár

Érezhető a Jóisten áldása az életünkön – interjú a Rubóczki házaspárral

Rubóczki Béla és felesége, Rubóczkiné Kiss Hajnalka csaknem harminc éve házasok. Többet éltek már együtt, mint külön. Beszélgetésünk során kapcsolatukba engedtek bepillantás. A házaspárral P. Tóth Nóra készített interjút.

Amíg Hajni otthonuk egyik helyiségében éjszakába nyúlóan ruhát varr magának a Bécitől kapott varrógépén, Béci szakrális üvegfestéssel, restaurálással foglalkozik, ikonokat fest az alsóbb szinten berendezett műhelyében. A munka utáni alkotótevékenység végeredményére kölcsönösen kíváncsiak. Hajni latin táncra jár (csak csajok), Béci egy csapattal fut hegyen, völgyön, versenyeken. Minden hobbijukban kiteljesedhetnek külön, de együtt örülnek a másik örömének.

A munkanap során, amikor Hajni tanárnő, meglátogatja párját, „a város legjobb kávéját” kapja férjétől, az informatikustól a „Túlsó part”-on. Ez persze csupán Béci cégének a neve – természetesen Hajni találta ki –, de az elnevezést felfoghatnánk átvitt értelemben is.

a boltban

A zűrzavaros mindennapok béke szigete, a gondokon túli part ez: Béci boltjában, a galérián, ahová egem is meghívtak, s ahol házasságukról mesélnek nekem. De a nyugalom szigeteként tekintenek a közös házuk kertjében növekvő, 1200 tőből álló levendulamezőre is. Minden nyáron „szedd magad” felkiáltással hívják az embereket egy kicsit megpihenni ebben a nyírségi „kis Tihanyban”, ahol a harcból békét teremt a megállás, a vendégszeretet, ahol a méhek zümmögése andalít, ahol levendulaillat nyugtatja az elmét.

Meg kell becsülni az unalmas perceket” – állítja a pár, melynek tagjai a csaknem harmincéves házasságukról azt állítják: átlagos.

Szerintem egy átlagos házaspár élete hasonlít egy hullámvasúthoz, melyben vannak felfelé menetek, meg lefelé menetek is, de azért ott maradnak azon a sínen, ahová elindultak. Úgyhogy azt gondolom, hogy mi ezért vagyunk átlagos házaspár. Nem a hollywoodi álmot éljük, ahol mindig minden napsütéses, de azért ragaszkodunk egymáshoz, meg ahhoz, amit eldöntöttünk már lassan 30 éve. Nem kirakat-házaspár vagyunk. Így értettem” – mondja Rubóczkiné Kiss Hajnalka.

Huszonkilenc éve kötöttek szentségi házasságot, de előtte három évig ismerkedtek: többet éltek együtt, mint külön.

Amikor az osztályomnak Arany Jánost tanítottam, akkor mondtam nekik: milyen jó, hogy ő az egyik olyan költőnk, aki csak a feleségének élt. És akkor az egyik hatodikos gyerekem olyan szépen helyre tett, mondván: »de hát tanárnő, ezért nem kell külön dicséret, mert ez a normális«. Olykor a gyerekek jobban tanítanak bennünket, felnőtteket. Hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy a világban most már az a normális, hogy szétmennek a párok, de igazából nem ez a normális ” – folytatja Hajni a maga varrta tanárnős ruhájában.

Hogyan is telnek az átlagosnak mégsem nevezhető Rubóczki házaspár mindennapjai? A kérdésre újra Hajni válaszol:

Úgy, hogy részt veszünk egymás életében. Nemcsak egymás mellett élünk, hanem engem nagyon érdekel minden, amit ő csinál. Még akkor is, ha például ő szeret futni, de én nem. Viszont eljárok a versenyeire: én fotózok, ő fut, de együtt vagyunk ott is. Ő meg, ha varrok egy ruhát, és megkérdezem, melyik gombot rakjam rá, akkor a képzőművész szeme megmondja nekem, melyik lenne a jobb. Rendszerint ugyanazt szoktuk gondolni – fűzi hozzá nevetve. De jó a megerősítés, az érdeklődés egymás iránt: így egymás életének tényleg a része vagyunk.”

Béci így mutatja be a napirendet: „fölébredünk, jövünk dolgozni, aztán otthon kezdődik a második műszak: az önkiteljesedés, a képzőművészet, az alkotás vagy a futás. Lényegében nincs időnk unatkozni. Annak idején azt mondtuk, hogy ha majd megöregszünk, sokat fogunk járni kirándulni. Hát, még nem jártuk be a világot, tehát a műsorrepertoár ezen része még hátra van.

Ismeritek egymásnak minden pozitív tulajdonságát, s vajon dicséritek-e egymást ezekért? – kérdeztem, miután tényleg „a város legjobb kávéját” szürcsölgettem, melyet a Hajni beharangozó, méltató szavai szerint vártam és kaptam Bécitől. Kimondjátok-e, fontos-e verbálisan szólni a másiknak ezekről a pozitív tulajdonságairól? Gyakoroljátok-e ezt gyakran?

Ehhez azért nem árt egy alapos háttérmunka, egy ismeret, hogy mi is a másiknak a szeretetnyelve. Az ugye alap, hogy támogatjuk a párunkat.” Biztatni kell, hogy kedve, öröme lesz abban, amit elhatároz, s ha nehéz is, haladjon az útján. Ez okozza, hogy az együtt töltött idő nem válik egysíkúvá.

Negatív tulajdonságot keresek Hajniban, de nem találtam még” – mondja Béci nagy komolyan, s látszik rajta, hogy így is gondolja, miközben mi, nők, jóízűt nevetünk a bóknak és rögtönzött dicséretnek is beillő szavakon.

a  házaspár

Azt szokták mondani, hogy a házasságnak is vannak korszakai. Néhány évente talán elérkezik egy olyan fordulóponthoz, amikor vagy válságba kerül, vagy föllendül a kapcsolat. Az érdekelt, hogy a Rubóczki házaspár megtapasztalta-e ezt a majd’ harminc év során.

Szerintem igen, mert nagyon fiatalon kerültünk össze, és gyakorlatilag együtt nőttünk fel. És az ember nagyon sokat változik az élete során. Aztán ebben meg nagy szerepe volt a gyerekeinknek is, mert ők is neveltek bennünket folyamatosan, mind a két gyerekünk, mind a mai napig.

Úgyhogy egy családnak meg van a maga dinamikája, és ahogy mondtad, tényleg így van: mindig vannak dolgok, amiket odagörget az élet eléd, és azon érdemes dolgozni. Lehet, hogy akkor azt érzed: most nagyon-nagyon nehéz, de utólag olyan erőforrást ad, amikor legközelebb egy másik konfliktussal szembe kerülsz vagy egy másik krízishelyzetbe kerülsz, hogy: ’hát azt is le tudtuk győzni, azt is meg tudtuk közösen oldani, akkor tanultunk belőle, és így most másképp állunk a következőben’.

Hogyha egy házasságon belül vannak krízishelyzetek, olyankor nem széthúzni, hanem egymásba kapaszkodni, egymásból merítkezni érdemes.”

Ezek a fordulópontok a Rubóczki házaspárnál a nagy, közösen megélt klasszikus családi eseményeken nyugszanak: az esküvő – „mi nem éltünk együtt előtte, össze kellett szoknunk, össze kellett csiszolódnunk”; a gyerekek érkezése: „meg kellett tapasztalnunk, milyen az, amikor 0-24-ben felelős vagy valakiért”, a gyermekek kamaszkora, mely krízishelyzet; az anyagi válság, melyet szintén közösen kellett legyőzniük; a szeretteik elvesztése. S ami még hátravan: az időskori megbetegedések, a múlandósággal való szembenézés.

A Jóisten kegyelme az, hogy nem elszakadtunk egymástól, hanem összekovácsolt bennünket az évek során. De azt gondolom, ez nem a mi érdemünk, nem mi tettünk valamit nagyon-nagyon jól, vagy nem mi vagyunk különlegesek. Ez a Jóisten kegyelme, hogy nekünk ez így sikerült.”

Beszélgetésünk során egy szép házasságnak a történetét, egy kiegyensúlyozott és tartós kapcsolatot láttam kibontakozni magam előtt, s úgy tűnik, ezeket a pozitívumokat nem saját maguknak tulajdonítják. Van-e köze Istennek ahhoz, hogy megmaradt a házasságotok ennyi évig – tettem fel kicsit provokatívan a kérdést.

„Szerintem mindenképpen van. Eleve mindketten olyan keresztény értékrendet valló családból jöttünk, ahol mind a kettőnknek természetes volt, hogy a Jóisten felé fohászkodunk, vagy benne keressük a támogatást. Hasonló értékrendűek voltak a családjaink és mind a ketten meg tudtuk élni a hitünket.”

A házasságukban megélt fordulópontokhoz visszakanyarodva így felet Hajni: „Volt nekünk olyan is, hogy egy nagyon erős krízishelyzetben azt mondtam: ’akkor én holnap megyek Máriapócsra, reggel 6-kor indulok. Ha akarsz, jöhetsz velem.’ Nem engedett el egyedül, jött velem, és mire átértünk Máriapócsra, addigra azért szépen helyreállt minden mind a kettőnknek a lelkében. Igen, azt gondolom, érezhető a Jóisten áldása az életünkön. Nagyon erősen.”

Béci is hasonlóan gondolkodik, s ő is beszél arról a bizonyos útról: „zarándoktípusúak vagyunk, annak valljuk magunkat. A válság legnehezebb pillanata lehetett az akkor, s nem is reggel 6-kor indultunk el Máriapócsra Napkorról, hanem éjjel 11 órakor. Egy 17 km-es úton, kettesben, a vaksötét erdőben közelebb kerül lélekben is egymáshoz egy pár. Mindegy, milyen nehézségben, vagy élethelyzetben teszi meg ezt az utat. Együtt hallgattunk, s együtt is féltünk.”

S hogy mi az, ami fenntartja, és nem engedi ellaposodni a kapcsolatot?

Hajni veszi át a szót: „Szerintem az, aki benne van. Ő, meg a Jóisten, meg én. Tehát ezt nem lehet mástól várni. És azt gondolom, hogy a maximális őszinteség.

Muszáj néha kimondani dolgokat, néha meg muszáj hallgatni. Tehát, olyan dolgokat nem kell szóvá tenni, melyeken az ember nagy vonalúan fölül tudna emelkedni. Az apró dolgok, ha az örökkévalóság fényében nézzük, annyira nem is számítanak. Én harminc év alatt háromszor csaptam rá a kocsit. Talán az belefér – teszi hozzá mosolyogva.

De meg kell találni, mi az, amit mindenképp ki kell beszélni, mert olyan, mint egy seb és föl kell nyitni. Meg kell tanulni önmagunkat is, meg egymást is. Kőkemény önismereti munka van ebben. És igen, azt is, amit Béci mondott: megtanulni, hogy mi is a másik szeretetnyelve.”

 

A beszélgetés meghallgatható a Nyíregyházi Egyházmegye podcast csatornáján.

Címkék