A templomszentelés ötvenedik évfordulóját püspöki liturgiával ünnepelték Selyeben
Kondás András parókus meghívására nem csak az itt élők, hanem az innen elszármazottak is megtisztelték a jubileumot, köztük a templomot építtető Kovaliczky György atya lányai és vejei. A püspöki Szent Liturgián korábban Selyeben szolgáló parókusok is koncelebráltak. A kántori szolgálatot a szertartásra gondviselésszerűen, Budapestről érkezett Kökényessy Zoltán látta el.
Atanáz püspök beszédének elején a Leviták könyvéből idézte Isten rendelését; „Számolj hét évhetet, hétszer hét esztendőt vagy hét évhét idejét, negyvenkilenc évet” (Lev 25,8), mely után a következő, az ötvenedik év szentnek, jubileumi, vagyis örvendetes évnek számítson.
A csereháti faluban, Selyeben, több száz görögkatolikus élt még a 20. század második felében is. A katolikus szertartások végzéséhez sokáig a Tiszta család kúriájában épített kápolnát használták, de ez már igen kicsinek bizonyult. Kovaliczky György atya 1959-től szolgált a településen, az ő szorgalmazása nyomán kezdődött el a templom építése, egy olyan időszakban, amikor templom építésére engedélyt kapni igen-igen nehéz volt. Emiatt került például nagyon szokatlan helyre, a szentély mellé a torony, hiszen annak építésére engedélyt nem kaptak. A helyiek azonban elérték, hogy a tűzvész megelőzése ürügyén őrtornyot emeljenek, ahonnan a határt jó messzire be lehet látni. Így épült meg a templom tornya, akkor még üvegből, amit azóta, állagának romlása miatt is, hagyományos sisakra cseréltek. A templomot 1973-ban szentelték föl. A megvalósuláshoz a faluból külföldre elszármazottak adományai is nagyban hozzájárultak. A templom ikonosztázionja is összefogással valósult meg. A helyiek saját kertjükből adományozták azokat a diófákat, amiből erdélyi mesterek faragták ki az állványzatot 1996-ban, Polyák Péter atya parókussága idején.
Különleges egybeesésnek nevezte Atanáz püspök, hogy ezen a napon az evangélium is ünnepről szólt, egy királyról, aki a fia menyegzőjét tervezte, és sokakat meghívott (Mt 22,2-14). „Ez a király a mi Istenünk, aki valóban az egész teremtett világ Ura, aki gondját viseli minden egyes embernek, és tudja, kit miért és hová hív. Akinek Ő meghívót küld, annak lelkiismereti kötelessége elfogadni a meghívást, annak felelősségteljes döntést kell hoznia életéről, üdvösségéről, hiszen sok minden múlik a meghívás elfogadásán. Bizony nagy a felelősség, hogy örök sorsunkat szemmel tartva éljünk szabadságunkkal. Ötven év óta ezen a szent helyen a mennyei Király, a mennyei Atya rendezi a „vendégséget” az Ő egyszülött Fia, az Isten Báránya számára, hiszen az Isten Fiának áldozatát, a Bárány menyegzőjét mutatjuk be minden ünnepen és vasárnapon, és Őhozzá csatlakoztak azok, akik itt ebben a templomban megkeresztelkedtek, vagy akik bűneiket Isten színe előtt bevallották és bűnbocsánatot nyertek.”
„Hallottuk az evangéliumban azt is, hogy a Király megbünteti azokat, akik lázadnak ellene, akik a meghívást közvetítőket elutasítják, vagy éppen nem öltenek menyegzői ruhát.” – mondta a miskolci püspök, majd az első padban ülő szegény gyermekekre való tekintettel hozzátette: „A használt ruha nem szégyen, csak az a szégyen, ha nem megyünk el az Isten házába, vagy hogyha valami miatt bűneinkkel piszkoljuk be magunkat és ezzel szégyenítjük meg a Szent Összejövetelt. Törekedjünk arra, hogy a lelkünk ünneplőbe öltözzön ezen a mai napon, és a Mennyei Király, ennek a templomnak a Gazdája, örömét lelje mindegyikünk lelkében és szívében.”
Atanáz püspök a homília záró gondolatait Szent Pál apostol előbb felolvasott szavaival összefüggésben fogalmazta meg, mely szerint a Szentlélek zálogát hordozzuk szívünkben, a Szentlélek lakik bennünk. „A templom ünnepén ezt a belső templomot is megünnepeljük, megköszönjük Istennek, hogy keresztelésünk pillanata óta építgeti ezt az „embertemplomot” is, és minden megkeresztelt hívőt, a legkisebbet is, felbecsülhetetlen értékű templommá alakítja. Ha ezen a Szent Liturgián igazán ünneplőbe öltöztettük szívünket, ha sikerült föleleveníteni bűnbánatunkat, akkor a szentáldozás pillanatában a Bárány menyegzői lakomájában részesülhetünk, és a Szentháromság egy Isten lakóhelyeivé válhatunk. Hiszen Jézus ezt ígérte az utolsó vacsorán, hogy „aki szeret engem és megtartja parancsaimat, azt én is szeretni fogom, hozzá megyünk és lakást veszünk benne” (Jn 14,23-24).