Élménybeszámoló az irotai zsolozsmás napokról
Márk evangéliumában hangzik el a kérdés, a válaszadásban Atanáz püspöktől kaptak megerősítést a zsolozsmás napok részvevői, a tábort lezáró liturgián. „Azért megyünk egy lelkigyakorlatra, gyalogos zarándoklatra, vagy éppen zsolozsmás táborba, mert tudjuk, hogy lelkünkért cserébe semmi más nem adhatunk.” Ha olykor ezt nem is így érezzük, az újra és újra folyamatosan fölolvasott zsoltárokkal, imádságokkal, lelki erőfeszítéseinkkel mégis előbbre vagyunk. Itt a Szent Liturgián is megtapasztaljuk, hogy érdemes előbbre jutni, hogy van értelme megtisztulni, van értelme megvilágosodni , és célba venni az Istennel való egyesülést.”
Egy „táborozó”, Tyukodi Zóra írta le gondolatait az irotai zsolozsmás napokról:
Idén július 25-28 között került megrendezésre az immáron hagyománnyá vált zsolozsmás tábor, amelynek ismét a békés és elbűvölő környezetű Irota adott otthont. Ezalatt a pár nap alatt szüntelen imádság töltötte meg a templomot: közös szertartások, a táborozók zsoltár olvasása illetve az elmélkedések.
Az ország távolabbi pontjairól is érkeztek emberek, hogy elvonulva a világ zajától egy békés kis faluban – és annak templomában – kerüljenek közelebb a Jóistenhez. A táborozók fizikailag is megtapasztalhatták, hogy a Hozzá vezető út nem mindig könnyű, hiszen a templom egy domb tetejére épült, ezáltal olykor embert próbálónak érezhetjük feljutni. Viszont ahogy lépésről lépésre haladunk felfelé, úgy kerülünk egyre közelebb a megérkezés pillanatához, amely után megpihenve átadhatjuk magunkat Mennyei Atyánknak az imádság által.
Arról, hogy ezt az állapotot hogyan érhetjük el Puskás Antal atya, a Magyar Pálos Rend tartományfőnöke tartott elmélkedést, aki Pécsről utazott hozzánk, hogy megossza velünk gondolatait. Emellett azt is kifejtette, hogy mekkora ereje van Istennek, hiszen Ő képes arra, hogy a számunkra legkilátástalanabbnak tűnő helyzeteket is helyrehozza. Ehhez viszont szükség van arra, hogy tudjunk tőle segítséget kérni, illetve hálát adni Neki és tudjuk Őt dicsérni mindazért, amit tenni fog. Antal atya utolsó elmélkedése során rávilágított a szemlélődés és a jelenben maradás fontosságára. Azt is megemlítette, hogy a leghosszabb zarándokút eljutni a fejünkből a szívünkbe, viszont ez azért fontos, hogy képesek legyünk a szívünkkel nézni és szemlélni. Ahhoz, hogy Istenre tudjunk hagyatkozni, el kell engednünk a saját bálványainkat, hogy tudjunk fejlődni imádságban és hitben.
A záró püspöki liturgián Atanáz atya tanítását hallgattuk meg, majd a szertartást követően közösen fogyasztottuk el a megáldott kalácsot és kolibát. Az elmúlt pár nap mindannyiunk számára hatalmas lelki feltöltődést jelentett, ezért hálás szívvel köszönjük a szervezőknek, de legfőképpen a Jóistennek, hogy lehetőség nyílt erre a rengeteg együtt töltött időre és közös imádságra.