Nincs vírus? Van, és komolyan kell venni! – Beszélgetés Kovács Gergely érsekkel

Kovács Gergely

„A legtöbb erőt az ima adta” – mondta a koronavírus-fertőzés miatt kórházi kezelése szoruló gyulafehérvári érsek hazatérése után egy interjúban.

A beszélgetést Szőcs Csaba készítette, a teljes interjú a Romkat.ro honlapon található.

Kovács Gergely gyulafehérvári érsek szeptember elején került korházba, ahonnan tíznapos kezelés után térhetett haza, s az orvosa szerint hosszú időbe, akár hónapokba is kerülhet, mire teljesen felépül, ha sokat pihen és rendszeresen mozog, sétál, és betartja az orvosi előírásokat.

"A tüdőgyulladás és a vírusfertőzés következtében nagyon nehéz tíz nap kórházi kezelés után jöttem haza. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb tapasztalatom: rádöbbenni arra, hogy nincs erőm."

Betegségem alatt végig éreztem a törődést. Telefonon is nagyon sokan hívtak, sok üzenetet kaptam. Ezekre, főleg az első napokban, erőm se volt válaszolni, egyszerűen még a beszélgetés is nehéz volt, hangom is alig… Jó volt érezni a közelséget, de a legtöbb erőt az ima adta.

A kórházban a kórtermi társaimnál is láttam, hogy mindenki imádkozik, hogy az ima nekik is mennyi erőt ad. Az ápolók és orvosok engem nem kellett meggyőzzenek, de a többieknek mondták, hogy értsék meg: akarjanak meggyógyulni, higgyenek benne! A hit, a remény erősítése nagyon-nagyon jólesett nekem, és egy külön szép gesztus volt, hogy még egy kis verseskötetet is kaptam, amit az egyik asszisztensnő írt, közös pénzen adták ki, s ezt a betegeknek ajándékozzák. Nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm mindenkinek a rengeteg imát! Továbbra is imádkozzunk, a járványban elhunytakért, a betegekért, hozzátartozókért és az orvosokért, ápolókért! Nagyon nehéz nekik: maszk, szemüveg, három kesztyű, és így még találja el, hogy hol van a vénád… Ők is alig kapnak levegőt, de végzik a munkájukat. Értük is kell imádkozni mindenképpen!

Eddigi kórháztapasztalataim Rómához kötődnek. Óriási különbség van a körülmények tekintetében, egyszemélyes kórtermek, felszereltség… A mostani egy másfajta próbatétel volt, de én azért is hálás vagyok, hogy másokkal voltam együtt, ahol meg kellett tapasztalnom, hogy az egyik beteg éjjel mászkál, a másik társnak más baja van, a televízióban olyan adó megy, ami engem nem érdekel, sőt néha zavar. Ilyenkor engedelmességet lehet tanulni. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a jó Isten megfogott, egy kicsit megrázott: „Te nem vetted észre, hogy február óta, mint az őrült, reggeltől estig dolgozol? Nagyon szép, de túl sok!” Tényleg úgy érzem, hogy sokkal jobban oda kell figyelnem, be kell osztanom a dolgokat, hogy ne vállaljam túl magam. Inkább egy picivel kevesebbet, mert akkor úgy jobb lesz.

Miután bementem a kórházba, az első két napon megfordult gondolataimban, hogy nem biztos, hogy ki is jövök… Azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire vagyok felkészülve? Személyesen, lelkileg, talán igen, de vajon a munkatársaimnak hátrahagytam-e mindent világosan, hogy tudják tovább folytatni a munkát? Ilyen szempontból a kórház, a betegség mindenképpen neveli az embert és tanítja.

Mennyiben fizikális és mennyiben lelki feladat vagy kihívás egy ilyen vírusfertőzésen átmenni?

Mindkettő. Az orvosokban feltétlenül megbíztam, valóban próbálom most is betartani azt, amit a háziorvosom mond. A másik pillér az Istenbe vetett hit, a remény. De az embernek is akarni kell küzdeni. Fontos, hogy én akarjam a gyógyulást, mert még céljaim vannak, s ha a jó Isten mégis úgy dönt, hogy ennyi, akkor… De nagyon fontos a helyes személyes hozzáállás: hinni, akarni, küzdeni.

A kórházban szembesültem a helyzet sokrétűségével más szempontból is. Bent volt egy férj, aki kétségbe volt esve, hogy otthon maradt a felesége karanténban… Ki fog most neki bevásárolni? Aztán hallottam, hogy telefonált a péknek, hogy legyen szíves, vigyen kenyeret, de ne menjen be, csak akassza be a kapun belülre, hogy az asszonynak legalább kenyere legyen. Nem tudom, a plébániáinkon mennyire figyelnek oda a hasonló esetekre a plébánosok, az egyháztanácsosok? Helyenként fel van osztva a falu vagy városrész zónákra, amelynek felelőse van. Máshol a Caritas működik. De lehet, hogy vannak helyek, ahol nincs semmilyen szociális gondoskodás. Ezekre különösen oda kell figyelnünk. A szociális érzékenységet erősíteni sürgős feladat. Mi, az érsekségen, most például az idős nyugdíjas papoknak a gyógyszereihez próbálunk egy kis anyagi segítséget nyújtani. A járvány okozta helyzetben plébániáinknak is egyre nehezebb lesz. Nekem úgymond „könnyű volt”, hazajöttem s itt gondoskodtak rólam, de akik egyedül vannak, azok sem maradhatnak magukra!


Valójában a vírus elterjedésével egy időben indult a püspökségem, és ez egy teljesen új helyzetet hozott. Most nem „csak” az a feladat, hogy dolgozzunk a megszokott keretekben zajló egyházi élet jobbá tételén, annak föllendítésén, hanem egy teljesen új helyzet állt elő. Áron püspök úr ebben volt nagy, az idő igazolta őt, hogy rendkívüli helyzetekben jó döntéseket hozott. Most például nagyon nehéz, hogy amikor azt mondjuk, hogy maszkot kell viselni, van olyan, aki azzal jön, hogy nincs is vírus, vagy kijelenti, hogy a maszk a személyes szabadságát korlátozza. Sajnos én megtapasztaltam, hogy igenis van vírus, és nagyon komolyan kell venni!

Forrás és fotó: Romkat.ro