Pápai üzenet a tömegtájékoztatás 49. világnapjára

Az egyháznak ma újra meg kell tanulnia elmondani, hogy a család milyen nagy, szép és jó ajándék. Az egyház arra hivatott, hogy megtalálja a módot annak közlésére, hogy a szeretet ingyenessége, amelyet egymásnak felkínálnak a házastársak, minden embert közelebb visz Istenhez, és hogy ez egy lelkesítő feladat, mert arra ösztönöz, hogy az ember igaz valóságára tekintsünk, valamint megnyitja a kaput a jövő, az élet felé.

Ezen a napon a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez melyet Szalézi Szent Ferenc, az újságírók védőszentje emléknapján (január 24-én) tett közzé. Az alábbiakban Ferenc pápa üzenetéből idézünk:

„Adjuk hírül, hogy a család az önzetlen szeretetben való találkozás kiemelkedő helyszíne!

A család egyébként az első hely, ahol kommunikálni tanulunk. Ha visszatérünk ehhez a kiindulóponthoz, ez segíthet bennünket egyrészt abban, hogy kommunikációnk hitelesebb és emberibb legyen, másrészt abban is, hogy egy új nézőpontból tekintsünk a családra… A család az a hely, ahol az imádságot, mint a kommunikáció alapvető formáját továbbadja az ember. Amikor az édesapa és az édesanya elaltatják éppen megszületett gyermekeiket, gyakran Istenre bízzák őket, hogy ő vigyázzon rájuk. Amikor már nagyobb lesznek, együtt mondanak velük egyszerű imádságokat, szeretetben megemlékezve más személyekről is: a nagyszülőkről, más rokonokról, a betegekről és szenvedőkről, mindazokról, akiknek a legnagyobb szükségük van Isten szeretetére. Ezért többségünk a családban tanulta meg a kommunikáció vallásos dimenzióját, amelyet a kereszténységben teljesen átitat a szeretet: Isten szeretete, aki nekünk adja önmagát és az a szeretet, amit mi ajándékozunk mások számára…

… A családban olyan személyek élnek együtt, akik nem választották egymást, mégis igen fontosak egymás számára: ezért amikor átöleljük, támogatjuk egymást, odafigyelünk egymásra, megértjük egymás pillantásait és csendjeit, együtt nevetünk és sírunk, ebből a képességből megértjük, mi is valójában a kommunikáció: egymás közelségének felfedezése és ennek építése. Amikor csökkentjük az embereket elválasztó távolságot, elébe megyünk egymásnak, elfogadjuk egymást, ez hálára és örömre ad okot….. A család is akkor él és akkor kap levegőt, ha megnyílik önmagán kívülre, és azok a családok, amelyek ezt megteszik, képesek továbbadni az élet és közösség üzenetét, képesek vigaszt és reményt nyújtani a sérültebb családoknak: ők képesek hozzájárulni az Egyház növekedéséhez, amely a családok családja.

... Nem létezik tökéletes család, ám nem kell félnünk a tökéletlenségtől, az esendőségtől, még a konfliktusoktól sem: meg kell tanulnunk ezekkel építő módon szembenézni. Ezért válik a család, amelyben a saját korlátokkal és bűnökkel együtt a szeretet uralkodik, a megbocsátás iskolájává. A megbocsátás a kommunikáció egyik dinamikája: azé a kommunikációé, amely megkopik, megszakad, ám a kifejezésre juttatott és elfogadott megbánás révén újraalkotható és növelhető. Az a gyermek, aki a családban megtanulja meghallgatni a többieket, megtanul tisztelettel szólni hozzájuk, kifejezni a saját nézőpontját olyan módon, hogy közben a többiekét nem utasítja el, a társadalomban a párbeszéd és a megbékélés építője lesz…

… A korlátok és a kommunikáció kapcsán igen sokat taníthatnak nekünk azok a családok, ahol gyermekek egy vagy több fogyatékossággal élnek. A mozgásszervi, az érzékszervi vagy az értelmi téren meglévő hiány mindig kísértés a bezárkózásra, ám a szülők, a testvérek és más baráti személyek szeretetén keresztül indítássá válhat arra, hogy megnyíljanak, osztozzanak, másokat is bevonva kommunikáljanak, segíthet az iskoláknak, a plébániáknak, az egyesületeknek, hogy befogadóbbakká váljanak mindenki számára és ne zárjanak ki senkit…

… Mai világunkban, ahol olyan gyakori az átkozódás, a kibeszélés, a veszekedés, ahol a pletykálkodás megmérgezi emberi környezetünket, a család lehet az iskola, ahol megtanuljuk a kommunikációt mint áldást. Ez ott is így van, ahol elkerülhetetlennek tűnik a gyűlölet és az erőszak, ahol a családokat kőfalak, vagy az előítélet és harag nem kevésbé áthatolhatatlan falai választják el, amikor úgy tűnik, minden jó okunk megvan rá, hogy kimondjuk: „most már elég”. Ilyenkor valóban az átok helyett az áldás, az elutasítás helyett a látogatás, a harc helyett a befogadás az egyetlen mód, hogy megtörjük a rossz spirálját, hogy tanúságot tegyünk arról, hogy a jó mindig lehetséges, hogy a gyermekeinket a testvériségre neveljük…

… Napjainkban a legmodernebb tömegkommunikációs eszközök, amelyek főleg a legfiatalabb nemzedék számára már nélkülözhetetlenek, egyszerre képesek gátolni és segíteni a kommunikációt a családban és a családok között. Akkor válnak akadállyá, ha gátolják az odafigyelést, ha az elszigetelődésre teremtenek alkalmat a fizikai együttléttel szemben.… Ezek az eszközök akkor jelentenek segítséget, ha elősegítik a beszélgetést és a megosztást, a kapcsolattartást a távol lévőkkel, a köszönet kifejezését és a bocsánatkérést, újra és újra lehetővé teszik a találkozást. …

… A család olyan közösség, amely képes az embert elkísérni, képes ünnepelni, képes gyümölcsöt teremni. Ebben az értelemben lehetséges egy olyan látásmódot visszanyerni, amely képes belátni: a család továbbra is hatalmas erőforrás, nem pusztán megoldandó probléma, vagy válságban lévő intézmény. A média olykor hajlik arra, hogy úgy állítsa be a családot, mintha elvont modell volna, amelyet az ember elfogadhat vagy elutasíthat, védhet vagy támadhat – ezzel szemben a család az élet kézzelfogható színtere. Azt érzékeltetik, mintha a család pusztán ideológia volna, amelyet valakik valaki mások ellen vonultatnak fel – pedig ez az a hely, ahol mindnyájan megtanuljuk, mit jelent kommunikálni a kapott és továbbadott szeretetben. Az elbeszélés ezzel szemben azt jelenti, hogy megértjük: életeink szálai összefonódnak egy egységes szőttesbe, a szólamok sokfélék és mindegyik helyettesíthetetlen…”