Orosz Atanáz püspök december 27-én szentelte diakónussá titkárát, Debreceni Zoltán alszerpapot.
Debreceni Zoltánt Szent István fődiakónus és első vértanú ünnepén szentelte diakónussá a Miskolci Egyházmegye püspöke Sajóvámoson. A görögkatolikus templom történetében ez volt az első alkalom, amikor diakónust szenteltek falai között.
„Karácsony visszhangzik még a szívünkben; Krisztus születésének öröme, Aki békét hozott a világnak” - hangzott el homília első mondataiban - "azonban ma már Szent István első diakónus áll figyelmünk középpontjában, akit megköveztek az Egyház elleni első üldözés során", mondta Atanáz püspök.
Később a szent vértanú tanúságtételét méltatta a főpásztor. Szent István, az első vértanú, aki Krisztus szenvedéstörténetét követte: Megváltójának oltalmába ajánlotta életét, úgy, ahogy ezt Mesterétől tanulta. Megkövezése közben azt mondta: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet” (ApCsel 7,59). Ezek a szavak egészen hasonlítanak azokhoz, amelyeket Krisztus mondott a kereszten. Istennek, a mennyei Atyának a csodája tette lehetővé azt a „rehabilitációt”, amely ma is a karácsonyt ünnepelteti velünk, amely fenségessé és dicsőségessé teszi Jézus Krisztus sorsát, különös és dicsőséges csodaként mutatja be előttünk István életét is. Szent István életét a Mester pályafutása vezérelte, így pályafutása a Mester pályafutásának ismétlése, folytatása, megjelenítése.
Milyen életpálya vár a szentelés előtt álló diakónusra? – fogalmazódhat meg bennünk a kérdés. „Zoltán testvérünk nem e világ foglalkozásra vállalkozott, hanem a mennyből jött Megváltónak, az Üdvözítőnek a hívását követi és azét a Szent Istvánét, aki a szenvedéseket, a küldetésével együtt járó nehézségeket is jó lélekkel viselte, hogy igaz és hiteles tanúságot tegyen Istenéről. Szent István diakónus az életpálya modell: ő segítsen, hogy diakónus testvérünk mindig Istenre tudja bízni magát, különösen a nehéz időszakokban!" - mondta Atanáz püspök.
Zoltán testvér a papi pálya egyik "csodájaként” fogalmazta meg, hogy a szolgálat során egy-egy ember életének minden pillanatát végigkísérheti, a bölcsőtől a sírig. „Jó papi példák állnak előttem; a parókusaimra gondolok, és azokra, akik a szemináriumban foglalkoztak velem, készítettek erre a hivatásra. Mindenkitől igyekeztem ellesni a jót, amit láttam tőlük. Meg persze a nagy Tanítótól, aki mindannyiunkat nevel ebben az életben az elkövetkezőre, aki Betlehemben közénk merészkedett az idén karácsonykor is. Őt próbálom követni, ahogy csak bírom.”
Az egyházi rend felé az „első lépést talán nem is én tettem meg, hanem a szüleim és nagyszüleim tették meg helyettem, de a legeslegelsőt úgy hiszem, hogy a Jóisten tette meg felém, „mert ő előbb szeretett minket” (1Ján 4,19b). Fiatalságom éveiben éppen csak egy kicsit oda tudtam figyelni rá, és meghallottam a hívó szót.” – mondta el Zoltán.
Az emberi kapcsolatok emlékét, vagy a közösen töltött időt és ünneplést szívünkben kell megőrizzük, sokkal inkább, mint egy szentelési emlékképen, mondta az újszentelt. Templomi ”találkozásaiból” is a legutolsót emelte ki: "manapság egyre inkább azt gondolom, hogy a legfontosabb az utolsó látogatás, vagy nevezhetnénk kapcsolatfelvételnek is". Zoltán kisgyermekként Sajóvámoson élt, most itt szentelték fel: „Jó visszatérni időről időre szülőfalum templomába. Erőt ad!” – fogalmazta meg a szentelés után.
Atanáz püspök Debreceni Zoltánt püspöki diakónusként is megtartja a személyi titkári feladatok szolgálatában.