Augusztus 6. az Úr színeváltozásának ünnepe.
Az ünnephez Jeviczki Ferenc atya írt gondolatokat:
„Én mondtam: istenek vagytok” (Zsolt 81, 6). Ez az ószövetségi mondat, melyet az Úr Jézus is idéz, mély nyomot hagyott a keleti keresztény lelkiségben. A kereszténység nem filozófia, nem újfajta erkölcs, célja nem csupán vallásos ismeretek átadása, az emberi személyiség jó irányba terelése, nem is Krisztus puszta utánzása erkölcsi erőfeszítés által. Az Egyház életének tartalma mindenekelőtt egyesülés az élő Istennel. Az Egyház, igazi valóságában, a Krisztusban való élet ajándéka, mely az ember átalakulásának, átistenülésének forrása. Az Egyház élete, intézményei, szentségei, megnyilvánulásai azt a célt szolgálják, hogy az ember a halál hatalmából kiszabadulva isteni kegyelembe, az isteni dicsőség világosságába öltözzék. Nagy Szent Bazil tanítása szerint az ember az a teremtmény, aki azt a hivatást kapta, hogy „isten legyen”. „Isten emberré lett, hogy az ember isten legyen” – mondja a másik nagy egyházatya, Szent Atanáz. „Krisztus megtestesült, hogy mi Istenben Isten életét élhessük.
Az átistenülés, az Istenben való élet lehetősége Isten legnagyobb ajándéka az embernek. Az átistenülés az emberi élet végső célja, az üdvösség – üdvözülés szó végső értelme, Isten országának valósága, az igazhitű kereszténység ideálja.
„Majdnem a liturgikus év végén, augusztusban ünnepeljük az Úr színeváltozását. Ez az ünnep kiemelkedő jelentőségű ünnep, de mivel rendszerint hétköznapra esik, sajnos csak kevesen tartják meg, pedig az Ortodoxia megértése szempontjából különösen fontos. Krisztus maga mellé vette az apostolokat és felment velük egy hegyre. Arca felragyogott, mint a Nap, ruhája fehér lett, mint a világosság. Az egyik tanítvány, Péter így szólt hozzá: „Uram, jó nekünk itt lennünk.” Az emberi vágyak beteljesedése, a tökéletes boldogság pillanata volt ez. Hiszen a világon semmi sem adhat nekünk beteljesülést, csak Isten, az ő dicsősége, az ő fényessége, az ő igazsága, az ő országa. A színeváltozás ünnepe azt emeli ki, hogy a kereszténység öröm, nem pedig valamiféle szabálygyűjtemény – hétfőn ezt meg ezt, kedden ezt meg ezt tegyétek. Isten nem előírásokat és szabályokat adott nekünk, hanem Önmagát: ez az élet, a szeretet, a színeváltozás” (Alexander Schmemann). Ez az átistenülés! Vagyis az ember teljes valójában, testestől-lelkestől részesedik Isten országának dicsőségében. „Mert istenné válni és elérni Isten országát egy és ugyanazon dolog” (Palamasz Szent Gergely). Ahogy Krisztus ragyogott istenségének dicsőségében a Tábor-hegyen, úgy az igazak is, akik részesülnek a teremtetlen kegyelemben, hozzá hasonlóan világítani fognak Isten országában. Az átistenülés természetesen nem jelent feloldódást, nem jelenti az emberi természet megszűnését, de jelenti az isteni és az emberi valódi egyesülését. Az Isten ereje, örök energiája, fénye tökéletesen átjárja emberségünket. Isten mindazt, amivel természete szerint rendelkezik, nekünk kívánja adni, hogy részesévé válhassunk halhatatlan életének.
Mindabból, amit eddig elmondtam, kitűnik egy alapvető igazság. Egy olyan igazság, amit nekünk átélnünk, megértenünk és hirdetnünk kell: lehetséges az egyesülés Istennel. Hisszük és valljuk, hogy Isten lényege felfoghatatlan, láthatatlan, megközelíthetetlen, megismerhetetlen nemcsak az emberek, de az angyalok számára is, s nemcsak ebben a korszakban, hanem az eljövendőben is. Ám ez a megismerhetetlen Isten kimondhatatlan leereszkedésében kinyilvánítja lényét, és – amennyire számunkra lehetséges – megismerhetővé teszi magát működésében. Egyszerre valljuk tehát Isten tökéletes felfoghatatlanságát és csodálatos közelségét. S minél jobban megismerjük Isten irántunk való szeretetét, annál inkább tisztában vagyunk azzal, hogy Ő mindenen túl van, hogy az emberi nyelv és elme képtelen őt kifejezni és felfogni. Ám mégis „bizalommal és elítélés nélkül bátorkodunk Őt Atyának nevezni és mondani: „Mi Atyánk…”
Fontos ezt hangsúlyoznunk, mert az a nyugati kulturális környezet, melyben élünk, s amelyet az Isten elleni lázadás formált, egyre nagyobb hatással van ránk, s szinte allergiássá teszi az embert a szellemi valóságokkal szemben. „A modern embert, akinek világnézetét ezek az amerikai és nyugat-európai értékek formálták, a pusztán érzékelhető, fogható valóságok elemzésére, kutatására irányuló törekvése szörnyen rövidlátóvá tette. E mögött a felszínes külső mögött, ahol minden mérhető, semminek sincs valódi értéke. Ám a gazdasági fejlődés, a jólét ideig-óráig elringathatja az embert, de alapvető kérdéseire, problémáira választ adni nem képes” (IV. Ignátiosz antiochiai patriarcha). Az ember éhsége – az igazi, a lélek éhsége megmarad.
Annak idején, amikor az Élet Kenyeréről szóló tanítása után sokan otthagyták az Urat, feltette a kérdést apostolainak: „ti is el akartok menni?” Simon-Péter válaszolt: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítást” (Jn 6, 67-68). Manapság túl sokat beszélnek az egyházi élet modernizálásáról, az egyházi szertartások reformjáról, a modern világhoz való alkalmazkodásról, de nem veszik észre, hogy az Egyház hitét, életét, liturgiáját függővé teszik evilági filozófiáktól, eszméktől, kultúráktól. Ez az irányzat, az állandó alkalmazkodás végül odavezet, hogy elfogadjuk, hogy Isten nélkül is jól lehet élni, s észre sem vesszük, hogy „vallásos hitünk” semmilyen befolyással nem bír mindennapi életvitelünkre. Milyen sokan elfogadják, hogy bármely vallás jó, ha megfelel az ember egyéniségének, ha kielégíti vallásos szükségleteit. Ám jó, ha tudjuk, hogy a világ lénye mélyén nem liturgikus reformra, evilági teológiára, az Egyház demokratizálására éhezik, nem arra, hogy az Egyházat a maga képére formálja, a saját szintjére rántsa le, hanem az életre és az igazságra (l. A. Schmemann).
„Tiéd az örök életet adó tanítás.” Nekünk nem műproblémákkal kell szembenéznünk, hanem a jelen valóságos és húsbavágó kihívásaira kell összpontosítanunk. Ebben az elvilágiasodott és emberközpontú, az embert bálványozó, az Istent a közéletből kiszorító közegben hangzik a mi örök, mindig új, mindig korszerű és modern örömhírünk: „Isten az Úr, és megjelent nekünk!” Mivel megjelent, valóságosan megismerhetjük. Megismerhetjük, mert kimondhatatlan leereszkedésében és emberszeretetében emberré lett és „köztünk lakozott”. Mi, amikor az Úr Jézusról beszélünk, nem kitalált meséket, vagy jobb esetben erkölcsi példázatokat tanítunk, hanem az igazságot hirdetjük. Azt, amiről az öreg Szent János apostol élete vége felé így írt: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit a kezünk tapintott: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk” (1Jn 1, 1-3).
Ám Krisztus nem érdekes számunkra, ha csak a múlté, ha mindaz, ami vele történt nem érinti a mi életünket. A Szent Liturgiának van egy érdekes momentuma, amire érdemes odafigyelnünk. A Liturgián megemlékezünk a jövőről. A jövő, hogy mi lesz velem, nagyon fontos az ember számára. Az isteni eucharisztiát ünnepelve ezért nemcsak a múlt üdvhozó eseményeiről, a keresztről, a sírról, a harmadnapi feltámadásról, de a második és dicsőséges eljövetelről is megemlékezünk. Krisztus az ő isteni dicsőségében itt van közöttünk, s amikor áldozunk, bennünk is lakást vesz. Itt mi is isteni fénybe, teremtetlen kegyelembe öltözködött emberek vagyunk. S ha Isten alkalmasnak talál minket, ha mi is azon vagyunk, hogy „megtisztítsuk érzékeinket, meglátjuk a feltámadás megközelíthetetlen fényében tündöklő Krisztust.” Az Isten országa – tanítja Palamasz Szent Gergely – nem átmenet egyik helyről a másikba, hanem „a Szentlélek erejéből megjelenő kinyilatkoztatás.” A mindenek Királya és az ő országa mindenütt jelen van. S már földi életünkben, még ebben a testben járva részesévé válhatunk az Isten-látás örömének. Az Úr színeváltozásának ünnepe az eljövendőre irányítja figyelmünket, azt az ígéretet tartalmazza, hogy „látni fogjuk őt, amint van” (1Jn 3, 2).
„Igen, testvéreim, - buzdít minket Új Teológus Szent Simeon – tetteitekkel fussatok Krisztus felé, igen, barátaim, álljatok csak fel, igen, ne hagyjátok magatokat megelőzni, igen, ne beszéljetek ellenünk, miközben önmagatokat csaljátok meg! Ne mondjátok, hogy lehetetlen a Szentlelket elnyerni! Ne mondjátok, hogy nélküle lehet üdvözülni! Ne mondjátok, hogy anélkül birtokolhatjuk őt, hogy tudnánk róla! Ne mondjátok, hogy Isten nem mutatja meg magát az embereknek! Ne mondjátok, hogy az ember nem láthat isteni fényt, vagy hogy ez a mi korunkban lehetetlen! Sohasem lehetetlen ez, testvéreim, sőt ellenkezőleg, nagyon is lehetséges, ha akarjuk, de csak azoknak, akiknek szenvedélyeit megtisztította az életük, és akiknek értelmi szemét tisztává tette.”