Augusztus 29-én szentelte diakónussá Orosz Atanáz püspök Gergely Tamást a miskolci székesegyházban.
Rendkívüli napnak nevezte Atanáz püspök augusztus 29-ét egyházmegyénkben. Görögkatolikus egyházunk Keresztelő Szent János vértanúságára emlékezve egyszerre gyászol, bűnbánati napot tart és ünnepel. Egyházmegyénk is gyászol és ünnepel. Kora hajnalban Rudabányácska parókusa, Szilágyi Gábor csöndesen átköltözött Teremtőjéhez, és ugyanezen napon szentelte diakónussá a főpásztor a bányácskai közösségben felnőtt Tamás testvérünket.
„Az egyház egyszerre gyászol és gyarapszik.” – mondta a miskolci egyházmegye püspöke. „A mi Urunk Jézus Krisztus vezet bennünket ezen a mai napon is előre, hogy a Keresztelő és mindnyájunkat megtérésre hívó Jánost ünnepelve egy elhunyt lelki atyára emlékezve merjünk egész egyházunkkal előre lépni”, tette hozzá. „Az isteni kegyelem, mely mindenkor orvosolja az erőtlenségeket és pótolja a hiányokat” – hangzik fel a diakónusszentelés imádságaiban is.
Szent Pál munkatárást, Tituszt, a Szentírás tanúsága szerint Kréta szigetére azért küldte, hogy pótolja, ami hiányzik. Ehhez a gondolathoz tette hozzá a püspök, hogy „az egyház nem ’dísznek’ szenteli a diakónusokat és papokat, hanem hogy pótolja a hiányt, a hirtelen támadt hiányt, és úgy gyarapszik, ha az újszentelt a küldő szavát igyekszik teljesíteni.”
Szent János, a próféta és előhírnök egyházmegyénk védőszentje. Alakja a miskolci székesegyházban többféle ábrázoláson látható. Azonban nem ő, a keresztelő áll a középpontban, hanem Jézus Krisztus. „Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva.” – olvasható Szent János evangéliumának harmadik fejezetében. „ A vőlegény barátjaként végezte el a keresztelést, a vőlegény barátjaként kísérte az Úr Jézust ameddig lehetett, és ma is a vőlegény barátjaként kér bennünket, hogy társuljunk a Megváltóhoz” - fűzte hozzá az idézett evangéliumi szakaszhoz a püspök.
„Ma, amikor diakónust szentelek, - folytatta a homíliát a főpásztor - tudatosítjuk, hogy küldetésünk prófétai és előhírnöki. Ahogyan a Keresztelő a prófétai jövendölést megvalósítva az apák szívét a fiak felé hajlította, és a fiakét az apák felé, egyfajta hidat képezve az egymással hadban álló, nagyon súlyos válságban lévő nemzedékek között, úgy van jelen székesegyházunkban a diakónus, aki az oltártól a templomajtóig a nép, a pap, a püspök, illetve az Úristen és az ő népe között közvetít. Ahogyan az előhírnöknek nem az volt fontos, hogy ő legyen a főszereplő, hanem mindig tudta, hogy neki csak a ’műsorismertetés’ jutott, úgy a diakónus is alázattal és szerényen ezt a hivatást tölti be. Amikor egy egyházközségben a diakónus együtt imádkozik a közösséggel, amikor az örömöt hirdeti, ő is tudatában van annak, hogy a „menyasszony a vőlegényé”. Az egyházközség elsősorban a parókusra van bízva, az egyházmegye a püspökre. A diakónus mégis, mint a vőlegény barátja szolgál, és örül, amikor az egyházközség, az egyház közössége jó kapcsolatban van Isten képviselőjével, és örül, amikor az egyház ünnepel.”- hangzott el a püspöki homíliában.
„A próféta és előhírnök Keresztelő Szent Jánost tartjuk szem előtt akkor is, amikor a gyász és a gyarapodás napja egybeesik.”, folytatta a tanítást Szent János példáján keresztül Atanáz püspök. „Tudjuk, hogy azzal a szókimondással, amellyel életét kockáztatta és veszítette el, ma is szükséges mindig kimondanunk a színtiszta igazat egy olyan esztendőben, a mikor szinte divattá lett a kamu, a hazugság, a világot behálózza a csalárdság. János világosan megmondta az uralkodónak, a hatalommal rendelkező Heródesnek; nem szabad testvére feleségével élnie. Ugyanilyen határozottságot vár el a Jánost prófétaként közénk küldő Isten a papoktól és diakónusoktól, az evangélium hirdetőitől. Tekintet nélkül a hallgatóság méltóságára, mindig a színtiszta igazat és a teljes igazságot kell hirdetnünk, még ha olykor életünket kockáztatjuk is vele.”
„Ezen a különleges ünnepi és gyászliturgián, amikor a Keresztelő és az Úr Jézus példáját tarjuk szem előtt, igyekszünk Isten akarata szerint viselkedni az emlékezésben és a tovább haladásban is. A diakónus egyházunk hagyománya szerint a Krisztus szerint segédlő pap. Nagyon fontos, hogy a szolgáló Krisztushoz hasonlítson mindenben. Most, a mai liturgia szolgálatától egészen élete végéig, mindenben Jézus Krisztushoz igazodjon, azt tegye, amit Mestere kért, amit Mestere vár el tőle." – zárta a homíliát Atanáz püspök.
A fölszentelt diakónus hálával mondott köszönetet a Szent Liturgia végén mindazoknak, akik útján segítették. Arra hívta föl a vele együtt ünneplő közösség figyelmét, hogy amikor a gyász, és az ünnep ennyire egybekapcsolódik, különösen is fontos közösen hálát mondanunk és imádkoznunk a papi hivatásokért.
Gergely Tamással a szentelés előtt készítettünk interjút.
Hogyan merült fel a papi hivatás gondolata? Gondoltál arra kisfiúként az oltár körül ministrálva, hogy egyszer te leszel majd a szentségek kiszolgáltatója?
Igazán, amióta visszaemlékszem mindig is jól éreztem magam a templomban, ez annak is volt köszönhető, hogy az otthoni közösségemben, természetes volt, hogy az egyházi élet a maga szertartásaival átszövi a mindennapokat így kisgyermekkorunktól ismertük a Szent Liturgián kívüli szertartások, a vecsernye, utrenye, Paraklisz nagy részét is. Később, aztán egyre inkább vonzott az az életforma is, amelyet a papi hivatás jelent, mely magába foglalja a papi teendőkön kívül a mély szociális érzéket, melyre hála Istennek számos papi példát láttam. Mindezt figyelembe véve komolyan nem is gondoltam más útra. Fellángolásaim azért voltak a történelem, néprajzkutatás, szlavisztika irányába, de ezek elmaradtak.
Kik segítették utadat?
Hivatásom alakulásában meghatározó szerepet töltöttek, s töltenek be elsősorban feleségem, szüleim, testvéreim, s a velünk együtt élő nagymamám. Természetesen sokat köszönhetek a környéken szolgáló görög és római katolikus atyáknak, s a szemináriumi nevelőimnek, tanáraimnak valamint a bányácskai híveknek.
Rudabányácskán, ahol felnőttél, vallásához, templomához ragaszkodó közösség él. Mennyiben segített ez a hivatásválasztásban? Könnyebb vagy nehezebb ilyen közösségben vallásosnak lenni/maradni? Mennyire van „szem előtt” egy fiatal?
Ahogyan már utaltam rá, a közösség, melyben felnőttem, valóban vallásához és hagyományaihoz erősen ragaszkodó, így ez a közeg, s a tevékeny részvétel megerősített azokban a kamasz években is, amikor nagyon sokféle hatás ért, s ér ma is egy hasonszőrű fiatalt. A közösség méretéből és jellegéből adódóan számon tart, s ezáltal megtart minden juhocskát.
A papnevelés része egy „szociális év”. Hol töltötted? Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?
A szociális évem első felét a felvidéki Perbenyikben, Szlovákiában töltöttem, ahol az idősgondozásba nyertem betekintést. Ebben az időszakban nagy segítségemre voltak a felvidéki atyák, s a perbenyikiek, akik saját fiúkként tartottak és tartanak számon. A második félévet egyházmegyénkben, a számomra addig ismeretlen Selyeben, illetve Homrogdon töltöttem, ahol az iskolai hitoktatásba és a nehéz sorsú gyermekek segítésébe kapcsolódtam be. Nagyon kedves és szép emlékeket őrzök erről az időszakról, ahol rengeteg pedagógiai tapasztalatot is szerezhettem. Ennek az évnek a tapasztalatai alapján, s magamat ismerve, a pasztorációs területek közül a szociális szféra, különösen is az idősgondozás áll hozzám a legközelebb. Úgy gondolom az idősekben, s a velük való törődésben fejeződik ki leginkább a hála az Életért.
Van számodra kedves ünnep vagy szertartás? Volt olyan találkozó, zarándoklat, ami megfogott valamiért?
Külön nem tudnék gyönyörű szertartásaink közül egyet sem kiemelni, ugyanakkor egyben tekintem Egyházunk szertartásait, melyek dallamvilágukkal, mély teológiai tartalmukkal magával ragadják az embert, s bárhol is van, de ezek részeseként otthon van. Különösen is megható számomra idős egyszerű embereket látni, imádkozni, amikor sokszor csukott szemmel éneklik, ki tudja hány éve az egyház zsolozsmáját.
Nagyon fontos élmény kisgyermekkoromtól fogva minden évben a közösséggel együtt megélt pócsi búcsú, ahogy nálunk hívják Pokrova, azaz Istenszülő oltalma ünnepén. Ezt igyekeztem a szemináriumi években is megtartani, hiszen egy ilyen alkalommal vált valóssá igenem is a papi hivatásra.
Van választott védőszented? Jelmondatod?
Védőszentem Szent Tamás apostol, aki apostoltársai közül elsőként szavával, majd az Úr érintése után valóságosan, tettével vállalta a vértanúságot, amikor azt mondta: „Menjünk haljunk meg Ővele!” (Jn 11,16)
Jelmondatomat azonban a 36. zsoltárból való: Gyönyörködj az Úrban és megadja, amit szíved kíván! Tárd az Úr elé utadat, és bízzál: ő majd megcselekszi. (Zsolt 36,3-4)
Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akikben felmerült a papi hivatás gondolata?
Szent II. János Pál első pápai szavai: „Ne féljetek!” megerősítenek engem s úgy gondolom a ma hivatást érzőt is megerősíthetik. Emellett, amikor a magam végső igenjén elmélkedtem, arra jutottam, hogy lehetnék tanár, néprajzkutató s egyéb, de mindig ott lenne bennem a gondolat, hogy nem teljes az életem, s ha Krisztus hív, akkor vezet is.