"Arra törekedjünk, ami a legjobb a betegnek"

Február 11-e a betegek világnapja. Ennek kapcsán készült beszélgetés Tótszegi István kórházlelkésszel.

Tötszegi IStván

Szent II. János Pál pápa 1992-ben kezdeményezte, hogy február 11-e, a Szűzanya első lourdes-i jelenésének napja legyen a betegek világnapja. A betegek világnapja kapcsán beszélgettem Tótszegi István atyával, aki mintegy tizenkét éve dolgozik a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Központi Kórház és Egyetemi Oktatókórház kórházlelkészeként.

Sajátos, mondhatnánk, az országban egyedülálló módon működik Miskolcon a kórházlelkészség.

Igen, a kórház előző főigazgató főorvosa, Csiba Gábor szorgalmazta a kórházlelkészség felállítását. A koncepció az volt, hogy felekezeti együttműködéssel létesüljön egy kórházi kápolna és a lelkészek kórházi alkalmazásban lássák el feladataikat. Itt négy történelmi egyház, az evangélikus, a református, a római katolikus és a görögkatolikus egyház lelkészei lassan már húsz éve végzik munkájukat, amibe a lelki gondozás, a szentségek kiszolgáltatása és egyházi szertartások végzése is tartozik.

István atyát hogy találta meg ez a feladat?

Ez egy önként vállalt plusz. A Semmelweis Egyetem, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola és a Károli Gáspár Református Egyetem közösen indított egy kifejezetten lelkészeknek szóló képzést, ami szerkezetében hasonlít a mentálhigiénés képzéshez, a tartalmát pedig kicsit a lelkipásztori szemléletre szabták. A hároméves képzés utolsó évében szakosodni kellett, szociális, ifjúsági és sport vagy kórházi lelki gondozás irányban, én ez utóbbit választottam. Csoportos team munkában egy éven át kötelező gyakorlaton vettünk részt, két helyszínen, majd az adott feladat szerint folytatott beszélgetésekről készült jegyzőkönyveket elemeztük.  Ebből tanultunk a legtöbbet, és természetesen szakdolgozatot is kellett készíteni az újabb diploma megszerzéséhez. Mosolygó Tibor atya volt az első, aki ilyen képzésen részt vett, és előttem dolgozott itt a megyei kórházban.

Ez a munka csak annak való, aki nem fél a kórháztól, az adott helyzettől, és nincs semmiféle gátlás benne, hogy beteg, sérült személlyel, vagy fogyatékkal élővel kell találkoznia. Családi „örökségem”, hogy édesapám több mint két évtizedes betegsége miatt, láttam egy beteg ember örömét, bánatát, megtapasztaltam sok mindent abból, amin egy beteg szembesül, és keresztülmegy. Kvázi ebbe nőttem bele gyermekkoromtól. Soha nem okozott nehézséget, hogy ápolni kell, vagy bemenni a kórházba. A kórházi miliő nem idegen, például a sajátos szag. Nem ijedek meg az élethelyzettől és ez segít abban, hogy természetesen kezeljem. Szívesen jövök dolgozni, nem feladat ez, hanem lehetőség. Ez valahogy feltölt, hogy emberekkel találkozom, helyzetekkel találkozom, és ami bennem van, azzal segítek valakiből a legjobbat kihozni, persze ez nem mindig sikerül.

István atya a betegek szentségét adja fel

Ha kórházlelkésszel találkozunk, akkor sokszor az jut eszünkbe, hogy az a személy, aki a haldoklót részesíti a „szent útravalóban”. Ehhez a szemlélethez kapcsolódik egy régebbi emlékem. Szokás, hogy nagy ünnepekkor, Húsvét, karácsony alkalmával a bennmaradottakat egy-egy szentképpel, rajta imádsággal, látogatjuk meg. Egy ilyen látogatás során, Nagypénteken, a családtagok azzal fogadtak, hogy be ne menjek a kórterembe, mert akkor az azt jelentené, hogy a beteg meg fog halni. Sok időnek kell még mindig eltelnie, hogy a hetedik szentség rosszul beidegződött elnevezését jól értsük és használjuk: a betegek szentségeként. Ez akár újszülöttnek is kérhető.

Azonban a lelki gondozó szolgálata ettől sokkal személyesebb és sokkal mélyebb. A lelki gondozói beszélgetésnek ugyanaz a célja, mint a mentálhigiénés beszélgetésnek, hogy lelkileg könnyebbé tegyük azt az állapotot, amiben az adott egyén benne van. Abban viszont különbözik, hogy mindketten, gondozó és küzdő, szenvedő ember, az istenközpontúságában éljük az életünket és ahhoz képest állítjuk be a saját magunk viszonyulását. Így próbálunk meg ketten, az Istenre tekintve előrébb lépni, az Istenre tekintve tudjuk elhelyezni őt az általa megélt szituációban.

ikon

Ferenc pápa, a betegek 31. világnapjára írt üzenetében az irgalmas szamaritánus képét említi. Két „klerikális” személy elmegy a szenvedő mellett, a szamaritánusnak pedig van hozzá érzékenysége, meglátja, hogy mire van szüksége annak a szerencsétlen embernek, és azt teszi, ami a legjobb neki. Lelki gondozóként is erre törekszünk, ami a legjobb a betegnek. Lehet, hogy csak meg kell biztatni, hogy a kórházban töltött napok nagyon fontosak az életében, vagy meg kell nyugtatni. Az emmausziak képét is sokszor hozzákapcsoljuk a gondozói munkához. Amikor betegség ér minket, akkor olyan vagyunk. mint ők, akik elszenvedték Krisztus halálát, oda a reménységük, a hitük, a bizalmuk. Ugyanezt éljük át, mint ők: véget ért a világ, de Krisztus melléjük szegődik.  Ez a mellészegődés a lelki gondozó feladata. Nem oldja meg minden problémájukat, de velük van abban a nehéz helyzetben, amelyet megéltek, elkezdi beszéltetni őket. Abból a mélységből elindulni, hogy van egy betegségem, ami akár halálos is lehet, ebben kell mellé állni az embernek, és megkeresni vele együtt azt, hogy e nehéz helyzetben mi számára a kapaszkodó, mi a kivezető út lelkileg. Fizikailag tudjuk; műtét, kezelés, ez az orvos feladata. Határhelyzetben beszűkül az ember tudatvilága, de van előre, csak éppen képtelen rá, hogy meglássa. A gyász, a fájdalom miatt nem látja Krisztusnak azt az arcát, amely segít minket. Ezen az úton kell mellé állni, hogy el tudja fogadni a saját maga helyzetét, és azt tudja mondani, hogy legyen meg a te akaratod.

Mi a jellemező, kik keresik meg a kórházlelkészt, családtagok, vagy inkább maguk betegek? Esetleg az itt dolgozók is?

Mindegyik. Érdekes azonban, hogy mindig megtaláljuk azokat, akiknek szüksége van ránk, ehhez kell egy múlt, kell egy rendszer. Minden lelkész telefonszáma ki van függesztve minden osztályon. Van úgy, amikor családtag keres meg az intézményen keresztül. Vannak „véletlen” találkozások, akinek az udvaron tájékozódásban kell segíteni, vagy én vagyok a „postás”, mert el kell juttatni valamit a beteghez, mert a hozzátartozó nem mehet be. Van, amikor vidéken élő atyák hívnak. Vannak olyan helyzetek, amelyek nem tűrnek halasztást, azt az ember az évek alatt megtanulja, hogy a kardiológia őrzőben, vagy központi intenzíven fekvő betegnek a legsúlyosabb az állapota, akkor szinte mindig csak szentségek kiszolgáltatásáról van szó. De sokszor van úgy, hogy nem is „csak” szentségre van szüksége, hanem, hogy valaki legyen mellette. Nem kell világmegváltó teológiát tanítani, legyen egy segítő, legyen, aki kísér ezen az úton.

Tótszegi István

Azt tapasztalom, hogy nagyon mélyen érinti a hozzátartozókat is szerettük betegsége. De kevésszer vallják meg azt, hogy a saját családtag betegsége mennyire megterhelő nekik is. Attól félnek, ha ők feltárulkoznának, akkor azzal a gyógyulási esélyt rontanák. Ezért is inkább elfojtás van, palástolják az érzéseiket.

Kórházunkban 1660 felnőtt ágy van és további 360 a gyermekegészségügyi központban. Ez elég sok. A kórház területén belül pedig eléggé kieső helyen van a kápolna. Arra nem igen van példa, hogy napközben, vagy műtét előtt ide betér egy orvos vagy ápoló. De ha beszélgetünk, akkor sok orvosnál előjön, hogy gyógyítunk, de csak a jó Isten után. Tanulmányaim idején éppen egy gyermekorvos hívta fel arra a figyelmemet arra a tényre, hogy a hosszú orvosi képzés alatt csak egyszer kerül szóba, hogy az embernek lelke is van, nem csak teste.

A megyei kórház területén működik a Miskolci Egyházmegyéhez tartozó bölcsőde és óvoda. Sokszor válik világossá, hogy nem csak azért van itt a gyermek, mert közel van az ovi, könnyen elérhető, hanem mert van vallási kötődés és imádságos lelkület.

a kápolnában

Minden bizonnyal volt olyan eset, ami önt is mélyen megérintette.

Egyszer egy kórházi dolgozó édesapa hívott fel, december 27-én, Szent István vértanú emléknapján, hogy háromhetes gyermeke állapotában eljött az a pont, amikor el kell mondani az imádságot. Gondolkodtunk, mi legyen a bérmaneve, amire az apa megkérdezte, hogy Mihály arkangyal elég erős-e ahhoz, hogy a gyermeke mellett álljon.  Hát így lett ott megkeresztelve a kórházi ágyon a pici gyermek, aki Szent Miklós ünnepnapján született, és a betegek szentségét is megkapta. Aztán magasabb szintű ellátásra másik kórházba vitték. Akkor még nem láttuk a reményt, hogy több szent közbenjárásának így örvendezhetünk, hogy ez a fiúcska ma már elmúlt tíz éves, és az elsőáldozásra készül. Később, a testvére is kórházi osztályon lett megkeresztelve, annak ellenére, hogy ő egészséges volt.

Volt olyan, amikor sokkal fontosabb volt a jelenlét, ez beszédesebb volt minden szónál. A koraszülött gyermeket ott, az inkubátorban kereszteltem meg, beöltözve, még az imakönyvet sem vihettem be, csak annyi szentelt vizet, ami a kereszteléshez kell. Apával, anyával együtt imádkoztunk főorvos asszony jelenlétében. Azért az nagy kegyelem, hogy ott volt az egyház imádsága és ez előbbre visz, még ha veszteség is ér. 

Az a szemlélet nagyon fontos az intenzív osztályon, hogy amíg a test és e lélek meg nem kapja azt, amire szüksége van, addig nincs lekapcsolva gépről, amikor már az élet tovább nem fenntartható.

Tótszegi István

István atya miből merít erőt?

Az oltártól. Nagyon jó koncepció az, hogy van egyházközségem. Sajóvámoson az oltárnál, az imádságban odaviszem Isten felé azt, aki rászorul  Isten kegyelmére. A „hajózókkal együtt hajózzál, az utazókkal utazzál, a betegeket gyógyítsd meg”, hangzik a pap csendes imája a liturgián. Egészen nemessé válik ez a feladat; összekapcsolódik a lelkipásztori és a kórházlelkészi, és nincs meg egymás nélkül. Az irgalmas szamaritánus „lehajlásához” az ember merít saját közösségének imádságából is. Meg kell tanulnom azt is, hogy az imádságot az Isten beszámítja, csak nem úgy, ahogy én akarom. Van sok automata a kórházban, az imádság nem az.

Nos igen, ez huszonnégy órás szolgálat, de nekem teljesen természetes, hogy menni kell, és a sajóvámosi közösség elfogadta, hogy van, amikor váratlanul is. Aztán tudatosan kell valami sportot választani, nekem ez a futás. Tudatosan kell használni azt a mozdulatot, amit mentálhigiénések, vagy az orvosok is, amikor leveszik a köpenyt, azzal leteszik ezt a világot. Van családom is, ahonnan mint forrásból meríthetek.

Nincs két egyforma nap; van egyfajta dinamizmus. Van, aki bekerül, és aki elmegy, vagy azért, mert meggyógyult, vagy mert elengedjük a kezét. Ettől azonban mozgalmassá válik ez a hivatás. Ha az ember szereti csinálni és nem „fél” tőle, akkor lehet hosszú távon szolgálni.

Miskolci Egyházmegye / Varga-Juhász Bernadett

Címkék