Liturgiamagyarázatunk során elérkeztünk a megszentelt adományok kiosztásához, az áldozáshoz.
Isten kegyelme folytán, egy nagyon szép ünnepen elmélkedhetünk a Liturgia ezen részéről, hiszen a Legszentebb Istenszülő Örömhírvételét ünnepeljük ebben az évben nagyböjt ötödik vasárnapján. E két gondolatot, az áldozást és az Örömhírvétel ünnepét, nem is olyan nehéz párhuzamba állítani.
Amikor a pap már a szent asztalhoz akar járulni és másokat is ide akar hívni, mivel nem mindenkinek szabad részesülnie a szentségekből, ő maga nem is mindenkit hív meg oda, hanem megfogja az életadó kenyeret, fölemeli azt, és azokat hívja a benne való részesülésre, akik méltók erre: „Szentség a szenteknek!” Mintha csak azt mondaná: Itt van az élet kenyere, amint látjátok. Tehát akik részesülni akartok ebből, igyekezzetek. De ne mindnyájan, hanem csak az, aki szent! Hiszen a szentséghez csak a szentek járulhatnak. A szenteken azonban itt nem csupán az erényben tökéleteseket érti, hanem azokat is, akik erre a tökéletességre törekednek, csak még épp nem érték el. Az ilyeneket semmi sem akadályozza abban, hogy a szentségben részesülve majd megszentelődjenek, és ebből a szempontból már szentek legyenek. Mert mi is szentnek nevezhetők vagyunk a szentség vétele, az Úr testében és vérében való részesülés miatt. Szentnek nevezhetők vagyunk, amíg Krisztussal össze vagyunk kapcsolódva és összhangban maradunk vele. Szentnek nevezhetők vagyunk, amíg szent életet élünk a kegyelem segítségével. Így mi is, Máriához hasonlóan, kegyelemmel teljes vagyunk, amíg tagjai vagyunk Krisztus testének.
Ha azonban elvágnánk tőle magunkat és kiesnénk ennek a legszentebb testnek egészéből, akkor már hiába vágyódnánk a szentségre, nem részesülhetünk belőle. S vajon mi szakít el minket Krisztustól? A bűneitek – mondja Isten -, amelyek közém és közétek ékelődnek. Iz 59,2 Mi a helyzet tehát? Minden bűn élettelenné teszi az embert? Nem, hanem csupán a halálra vezető bűn. Ezt nevezi az erkölcsteológia halálos bűnnek. Ezek azok a vétkezések, melyekben az elkövető tudva és akarva, teljes beszámíthatósága mellett, súlyos dologban, szándékosan nem engedelmeskedik Isten parancsának. Amíg ilyen bűnt nem követünk el, nem lehetünk akadályoztatva abban, hogy az Eucharisztiában részesülve megszentelődjünk. Addig kérhetjük Istentől a kegyelmet, hogy tegyen minket szentté.
Ahogyan Máriát is, Isten tette szentté. Mária nem saját érdemeire tekintettel volt mentes minden bűntől. Isten árasztotta el kegyelmével, őrizte meg, Krisztus érdemeire való tekintettel, minden bűntől, tette kegyelemmel teljessé, ahogyan ez kiderül az angyal szavaiból: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled!” Mária azért volt kegyemmel teljes, mert az Úr vele volt. Ezért, amikor a pap így szól: „Szentség a szenteknek!”, a hívők ráfelelnek: „Egy a szent, egy az Úr, Jézus Krisztus, az Atyaisten dicsőségére!” Mert senki sem kaphatja meg máshonnan a megszentelődést, és nem is emberi erény eredménye az. Ezt mindenki tőle és általa kapja meg. Mint amikor sok tükördarabot helyez valaki a nap alá. Mindegyik tündöklik és ragyog, s te úgy véled, hogy sok napot látsz, pedig valójában egyetlen Nap van, mely mindegyikben benne ragyog. Ugyanígy az egyetlen Szent is, aki a hívekre kiárasztja önmagát, sok lélekben tündöklik föl, és sokakat nyilvánít szentnek: mégis csak egyedül ő a Szent, mégpedig az Atya dicsőségére.
Miután a pap így összehívta a hívőket a szent vacsorára, ő maga fog abból elsőként részesülni. Előbb azonban még meleg vizet önt a kehelybe, hogy ezzel jelezze a Szentlélek lejövetelét az egyházra. Ő ugyanis akkor szállt le az egyházra az első Pünkösdkor, amikor már az Üdvözítő beteljesítette egész megváltói művét. Most pedig az áldozat bemutatása és az ajándékok megszentelődése után újra eljön azokhoz, akik méltóan áldoznak. Ez a mi személyes Pünkösdünk jele. Mert mi is a végcélja és eredménye Krisztus szenvedéseinek, szavainak és tetteinek? Nem más, mint a Szentlélek eljövetele az egyházba. Ezt pedig a szentségbe öntött forró víz jelzi. Ez ugyan víz, de egyúttal a tűzből is tartalmaz valamit; s így jelölheti a Szentlelket, akit víznek is neveznek, s aki tűzként jelent meg akkor, amikor leszállt Krisztus tanítványaira. A Szentlélek tüzére utaló forró vizet az arra áldást kérő diakónus melegségnek, vagy hevületnek is nevezheti, s mikor beleönti a kehelybe így imádkozik: „A hit buzgósága, telve Szentlélekkel.”
A Szentlélek leszállása életet fakaszt, s ezt az életet is jelzi a víz melegsége. Az evangéliumból hallottuk, mikor Mária Jézus fogantatásának hogyanjáról kérdez, az angyal így válaszol: „Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged.” A Szentlélek leszállása életet fakaszt. Az élőkre pedig a meleg jellemző. Gondoljunk arra, hogy az ember testhőmérséklete is sokkal melegebb, mint a levegő. És amikor meghalunk, ez a melegség elvész. Aki már érintett haldokló, vagy halott embert, az már érezte hogyan hűlünk ki. Ezért is kell meleg vizet önteni a kehelybe, hogy jelezze, hogy az élő Krisztust vesszük magunkhoz.
Miután a pap részesült a megszentelt adományokban, a néphez fordul, és felmutatja a szentséget, hogy akik részesülni akarnak belőle, azokat odahívja. Arra hívja fel őket, hogy „istenfélelemmel, hittel és szeretettel közeledjetek!” Az Isten senkit nem kényszerít. Senkire nem erőlteti rá magát. Neked kell felállni a padból, és elindulni áldozni. Ő csak felkínálja magát, ahogyan Máriának tette. De az igent-t az Istenszülőnek kellett kimondania. „Legyen nekem a te igéd szerint.” Ehhez istenfélelemre, hitre és mindenekelőtt szeretetre volt és van szükség. Istenfélelemre, azaz hogy féljek megbántani és visszautasítani a Jóistent, hitre, hogy elhiggyem Önmagát ajándékozza nekem e szentségben, és szeretetre, amit tovább kell adnom minden embernek, ahogyan Mária is továbbadja majd Krisztust az egész világnak! Ámen!
Galambvári Péter