A mai vasárnapon Szent Lukács evangéliumából egy asszony meggyógyításának és Jairus leányának feltámasztása történetét (Lk 8,41-56) olvassuk föl.
Ma megint Krisztus két csodálatos tettéről szóló elbeszélést hallottunk: az egyik az asszony meggyógyításáról szól, a másik Jairus meghalt leánykájának feltámasztásáról. És valahányszor ezeket az elbeszéléseket halljuk, úgy gondolom, hogy mindnyájunk szíve olyan hálával, olyan örömmel telik meg, mivel egykor, amikor élő Istenünk, a hatalmas, mennyei Isten egyszerű emberként a földön járt, az isteni szeretet és irgalom annyira kedvesen és annyira hatékonyan hajolt le mindenféle emberi szükség enyhítésére, legyen az éhség, betegség, halál, bűn. Gyakran úgy tűnik számunkra, hogy ezek az idők már elmúltak, és hogy manapság ilyesmi már nincs; ebben azonban kétszeresen tévedünk.
Egyrészről, ténylegesen az egész földön előfordulnak Krisztus nevével történő gyógyítások testi bajban, betegségben szenvedő embereken. Hányszor kell azt látnunk, hogy gyógyíthatatlan betegség egyszercsak eltűnik a föld színéről, és az ember újra egészséges, él, erőteljes. Gyakran előfordul, hogy az ilyen gyógyulással – mint itt, az elbeszélésben is, a vérfolyásos asszony meggyógyításánál és Jairus leányának életre keltésénél – a testi betegség megszűntével valamiféle hályog is lehull az emberek szeméről, és meglátják azt, amit korábban nem voltak képesek látni: Isten végtelen, mérhetetlen szeretetének arculatát és a hozzájuk elérő isteni erőt.
Másrészről, ezek az elbeszélések arról beszélnek nekünk, hogy mindez folytatódhat közöttünk: ha nem is testi, de lelki vonatkozásban, vagyis azon a téren, amely az emberben a legjelentősebb, legfontosabb, ha hinnénk abban a felelősségben, amelyet az Üdvözítő bízott ránk az egész világgal kapcsolatban és mindenre vonatkozóan. Nézzük meg röviden ezt a két elbeszélést.
Jairus nemcsak izgatott volt, hanem lelki fájdalmat, rémületet is érzett arra a gondolatra, hogy meghalhat a kislánya; Krisztus egy pillanat alatt reagált lelki szenvedésére és szükségére; otthagyott mindent, amivel éppen el volt foglalva, hogy Jairus házába menjen. Az Evangélium egyik szakaszában az Üdvözítő azt mondja nekünk: „Példát adtam nektek, hogy ahogyan én tettem, ti is úgy cselekedjetek…” Nos, ez az első példa: szembetalálkozott a szükséggel, meghallotta a lélek fájdalmának kiáltását. Értesült róla – menj, hagyj ott mindent, amit a magad kedvére teszel: beszélgetés, olvasás, pihenés, a legfontosabbnak tűnő teendő – és menj, mert valakinek szüksége van rád…
És Krisztus elindult; megérkezett Jairus házához, ahol a közben meghalt leányka feküdt. Mindenki tudta, hogy meghalt, és ezért azt kérdezték: Minek jöttél? Hiszen tudjuk, hogy már semmit sem tehetsz! Olyan gyakran előfordul ez; akad egy ember, aki lelki szükségben szenved – nem valahol, hanem saját körünkben! Valaki akar róla gondoskodni; de hányszor hallhatja: minek? Hát nem látod, hogy itt semmit sem lehet tenni, hogy ezt az embert semmiképp sem lehet megjavítani? Hány évig akarsz ezzel kínlódni, míg végre megérted, hogy erre nincs szükség, hogy ez értelmetlen dolog? Így beszéltek Krisztushoz is: Minek jöttél? Mit vársz önmagadtól? Hiszen meghalt ez a kislány! Megbízható forrásból tudjuk ezt, minden bizonnyal tudjuk! És Krisztus csodálatos szavakat mond: „A kislány nem halt meg, csak alszik, lelke elszenderedett…”
Ezt el lehetne mondani számtalan emberről, akikkel találkozunk, akikről azt gondoljuk, hogy meghalt bennük minden: az érzékenység, az emberiesség, mindaz, ami az embert széppé teszi, és már csak ez a tetem maradt itt közöttünk. Jusson eszünkbe ilyenkor az Üdvözítő szava: ez az ember nem halt meg, csak elszunnyadt; elaludt, megdermedt a lelke; de mondjon csak Isten egy elevenítő szót – és akkor fölébred!
És ezt a szót a mi hivatásunk kimondani, nem valaki másra vár. Sok idő eltelhet, míg valaki kezébe veszi az Evangéliumot, és meghallja magát a beszélő Üdvözítőt, mivel mindez írva van, nyomtatott betű, és nem élő valóság az ember számára mindaddig, amíg nem kerül szemtől-szembe az élő Krisztussal. Ha azonban ugyanazokat a szavakat, amelyek neki szólnak, egy másik élő ember, egy hozzá hasonló valaki, közülünk valaki mondja el aggódó lelkének mélységéből, vérző szívéből, eleven részvéttel; ha sikerül őt meggyőzni az együttérzésünkről és arról, hogy Isten a szeretet, akkor az ilyen ember is feléledhet, újjászülethet… Ne hallgassunk senkire, aki azt mondja: Minek zavarod Istent, a Mestert – hiszen meghalt! – Nem igaz!
Még egy dolgot szeretnék mondani. Azok között, akik lelki szükségben szenvednek, gyakran akadnak olyan emberek, akik nem szoktak hozzá a templomhoz, nem tudják, hogyan kell ott viselkedni, hogyan élnek a templomba járók. Szokatlan és talán nem elfogadott utakon törtetnek az ilyenek Isten felé, mint az a vérfolyásban szenvedő asszony, aki a tömegben előrefurakodva megérintette az Üdvözítőt, holott ez a cselekedet abban az időben megengedhetetlen volt, mivel mintegy beszennyezte Őt azzal, hogy hozzáért. Az Üdvözítő azonban azt mondta neki: „Bízzál, hited meggyógyított téged”! Mennyire kell óvakodnunk attól, hogy a farizeusokhoz, írástudókhoz, a holt betű embereihez hasonlóan azt ne mondjuk az ilyen embernek: Maradj meg a szükségedben, ha nem tudsz Istenhez, hozzánk úgy közelíteni, ahogyan illik; hogyan merészelsz Istenhez törtetni a mi szokásainkat ennyire sértő módon?…
Nos, ebből a két elbeszélésből ez merül fel előttem; Isten iránti hálatelt öröm tölt el, szívem ujjong Miatta. Ugyanakkor szigorú figyelmeztetést látok: nem hiába mutatott nekünk Krisztus példát, hogy Őt kövessük, hogy tanuljunk Tőle, hogyan kell azokkal szemben viselkednünk, akiket az okosok, a tapasztaltak már holtaknak neveznek; hogyan viszonyuljunk azokhoz, akik kétségbeesésükből számunkra szokatlan utakon rohannak Istenhez… Tanuljunk meg helyesen viselkedni – akkor valóban Krisztus szelleme él majd közöttünk. Ámen.
Anthony Bloom
Az evangéliumi szakasz a csatolmányban található