Idén különösen bensőségesre sikeredett a pécsi Xavéri Szent Ferenc görögkatolikus templom búcsúja. A járványügyi előírások miatt az elmúlt év december első vasárnapja helyett május 30-án tartotta meg a pécsi egyházközség e szép ünnepet.
Maráczy Tibor római katolikus hívőként vett részt - feleségével - a búcsún, melyről személyes hangvételű beszámolót írt.
Mint minden évben, most is megtelt a kis templom. Idén egy régi kedves atyát, Gulybán Tibor felsőzsolcai parókus, esperes urat köszönthettük, aki 1985 és 1998 között gondozta Pécsett és környékén a reábízott kis nyájat. Mint minden vasárnap, most is a jelenlévő hívek között számos római katolikust szertartású hívőt is láthattak a görögkatolikus testvérek.
Gulybán Tibor mély igazságokat tartalmazó és elgondolkodtató homíliájából úgy érzem, néhány gondolatot mindenképpen meg kell említenem. Természetesen vállalom a szubjektivitást, hiszen kinek-kinek más lehet hangsúlyos egy tanításában. A parókus úr bevezetőjében megemlítette, hogy jó ismét visszajönni és látni, hogy utódai az általa is megkezdett munkát folytatták és Pécsett és környékén ma is erős, életképes szórványban élnek a görögkatolikus szertartású hívek.
Megemlítette, hogy ő is egy volt azok közül a munkások közül, akik beleálltak Isten szőlőskertjébe munkálkodni. A görögkatolikus liturgiai előírás szerint a Pünkösdöt következő vasárnapon a mindenszentekről emlékeznek meg, ezért a homília lényegi mondandójának bevezetéseként elhangzott az a kérdés, hogy kik a szentek, illetve ki találkozott már szenttel? A választ is megkaptuk. Aki szent II. János Pál pápával találkozott, az találkozott egy kanonizált szenttel. Majd a parókus úr kiemelte, hogy mindannyian szentek vagyunk, hiszen arra kaptunk meghívást, hogy szentek legyünk.
Jézus velünk jár, Jézus itt van bennünk és gyermekkorunk óta szentségre vagyunk meghívva. A glóriának nem a fejünk felett, hanem a szívünkben kell lenni. A kereszthordozás ugyan életünk része, de Krisztussal együtt vagyunk erősek. Kiemelte a család szerepét, és azt, hogy ma a családok elleni támadás rendkívül erős. Egyedül gyengék és manipulálhatók vagyunk. Hangsúlyozta, mindenkiben ott van az Isten iránti vágy. De a bűn is jelen van bennünk, és a mi döntésünk, hogy az Isten utáni vágyat mivel töltjük ki. Isten szeretetével, vagy pótistenekkel.
Kedves feleségemet a prédikáció egyik mondata különösen megérintette. „Szüleink gyereket akartak, Isten viszont minket.”
Idén különösen örömteli volt, hogy két felnőtt hölgy először járult szentáldozáshoz és a bérmálás szentségéhez. A felnőttkori döntést mindig fontosabbnak érzem, hiszen ilyenkor nem a szülői akarat, hanem a személyes, átgondolt és megfontolt döntés érvényesül. Bízunk benne, hogy az egyházközség tagjai megerősítve indulhatnak el azon a keskeny ösvényen, amelynek végén ott vár bennünket Jézus.
Parókus atya megtartva a régi szép hagyományt, a Szent Liturgia után a megjelenteket agapéra invitálta az új közösségi házba, ahol a terített asztaloknál tovább folytatódott az ünneplés.
De természetesen nem ez a lényege az agapénak. Az összetartozás élménye, hogy Krisztusban mindannyian testvérek vagyunk. Megtapasztalása a testvéri szeretetnek, az örömnek, amely a megváltásunkból adódik. Emberek, akik sok esetben egymás nevét sem tudják, átérzik a közösség szeretetét, az egymásra való odafigyelést, és az egymásért való szolgálat örömét. Érdemes volna a római katolikus gyülekezeteknek is e szép hagyományt bevezetni. Ismételten hangsúlyozom, nem az eszem - iszom a lényeg, az csak része az együttlétnek. Jézus és tanítványai is számtalanszor vettek részt lakomákon. Az oltári szentség megalapítása is egy ilyen közös étkezés során történt. Az agapé, a közös étkezés, nem idegen a kereszténységtől. Az őskeresztények összejövetelei, az első „szentmisék” is agapé keretében történtek, ahol a közös étkezés során vették magukhoz a kenyeret és a bort, mint Jézus szentséges testét és vérét.
Megállapítható, hogy a pécsi görögkatolikus egyházközségben az egymás iránti szeretet és tisztelet töretlen.