Beszélgetés Tamás újszentelt atyával

A Miskolci Egyházmegye új áldozópappal gyarapodott július 3-án. Nagy Tamással Marincsák Miklós beszélgetett a papszentelés szertartása után.

áldozópap

Kedves Tamás! Lévén, hogy régóta ismerlek téged, s szemináriumban együtt töltött évek is összekötnek minket, különleges örömmel kapcsolódtam be én is Egyházunk imájába, a vasárnapi pappá szenteléseden.

Immáron, hogy az áldozópapi rendben részesültél, az életed döntő ponthoz érkezett. A diakónusi léted után egy újabb és magasabb szinten kötelezted el magad Krisztus és az Egyház szolgálatára. Hogyan hallottad meg a hívást erre az életre, mikor hullott ez a mag a földbe, s mik voltak a növekedés fontos szakaszai? Kérlek, beszélj egy kicsit az ide vezető utadról!

Hangosan, határozottan kellett szólni nekem mire felfogtam és végre megértettem ezt a hívást; utólag visszatekintve sokszor kaptam jelet, de végül is egy határozott mondatot hallottam a szívemben: Te pap leszel. – nem, kérdést, kérést vagy felszólítást hallottam, hanem a mondat végén pont volt. Még ezt is nehezen hittem el, mert más terveim voltak az életemmel, máshogy képzeltem el az egészet. Sok más hivatás is tetszett, de valahogyan mindig azt éreztem, hogy ezek túl könnyűek és nem jelentenek szinte semmi nehézséget, mondhatnám gyanúsan könnyűnek látszott minden más út… Miután abbahagytam az ellenkezést, minden a helyére került és megindult az életem is azon az ösvényen, mely végül ide vezetett.

„Embernek ez lehetetlen, de nem az Istennek, mert Istennek minden lehetséges.” (Mk 10,27) Mi indított téged arra, hogy ezt a szentírási mondatot válaszd papi jelmondatul? Milyen érzések kötnek ezekhez a szavakhoz?

A szívemben hallott mondatra reflektáltam, - hiszen el sem tudtam ezt képzelni,- többször átolvastam az egész Újszövetséget néhány nap alatt, és megannyi megerősítés között ez a mondat tűnt a leginkább megfelelőnek arra, hogy a nehézségektől és ismeretlentől való félelmet megszüntesse a szívemben: „Embernek ez lehetetlen, de nem az Istennek, mert Istennek minden lehetséges.” Nem nekem kell a papi hivatás terhét (még ha ez édes teher is) a vállamon cipelni; mert, noha ez az egész elképzelhetetlennek és lehetetlennek tűnik, Istennek nincs lehetetlen. Olyan ez az egyszerű mondat, mintha maga Jézus mondaná nekem bátorításképpen, megnyugtatásul, hogy ’Nyugi, ne izgulj!’

Tudjuk jól, hogy a papi hivatás igen sokrétű, s ezért többen többféle módon tekintenek a pap személyére. Van, aki a papot annak tartja, aki a vér nélküli áldozatot Istennek bemutatja; van, aki az Ige hirdetőjét látja benne; van, aki pedig azt mondja, hogy a pap – Szent Pál szavaival élve – „mindenkinek mindene” kell, hogy legyen. A papnak melyik arca áll hozzád legközelebb?

Szent Pál iménti szavai nagyon találóak. Nekem is egyszerre több hivatást kell megélnem, de talán ez egyetlen hivatás, csak éppen sokrétű, ahogy fogalmaztál. Egy éven belül lettem férj, diakónus, apa és atya, vagyis pap. Azért tűnik nekem ez inkább egy hivatásnak, mert én el sem tudom képzelni az egyiket a másik nélkül. Különösen ilyen az apai és atyai feladat, nekem úgy tűnik, hogy szinte ugyanaz a kettő! Mindkettő csodálatos és sokszor tudok tanulni egyiktől a másik irányába, és vissza. Arra gondolok, hogy például ugyanazzal a szeretettel kell fordulnom a rám bízottak, hívek, hittanosok felé, mint amily szeretettel vagyok a kislányom irányába; s ez a másik irányban is igaz: ugyanúgy a gyermekemet is be kell vezetnem a vallásos életbe, mint a hittanosokat, híveket. Ugyanakkor természetes, hogy a diakónusi feladatokat az áldozópapnak ugyanúgy teljesítenie kell, különösen is a szolgálatra gondolok. A hivatásom, mint férj szintén szorosan kötődik ezekhez, számomra elválaszthatatlan az előbbiektől, feleségem előtt is hiteles papnak, diakónusnak és apának kell lennem, hazamenve sem vethetem le ezeket, mint a kabátot. Sőt, ha jól belegondolok, ő az, aki közelről látja minden nehézségemet és örömömet, ő az, aki támogat, segít és biztosítja a megfelelő hátteret; ha kettőnk közt nem lenne összhang, nem tudnám jól betölteni e sokrétű hivatásomat.

Kicsit visszatekintve az elmúlt évre, amit itt töltöttél Sárospatakon, a zempléni térségben, ahonnan származol: milyen tapasztalataid vannak a lelkipásztorkodással kapcsolatban? Hogyan éled meg a „saját hazádban való prófétaságot”?

Jó is a kérdés, meg nem is; mert noha ugyanaz a térség, mely számomra a világ legszebb helye, de mégsem egészen ugyanaz: olyan, mint amikor a google-térképen ráközelítünk valamire… Nem nagy a távolság, de ha ráközelítek, már látom, hogy nem egészen ugyanott van. S noha nem nagy táv, de más emberek élnek itt; nem mondom, hogy jobbak, vagy rosszabbak, egyszerűen nem ugyanolyanok. Így nem is érzem, hogy a saját hazámban kellene prófétának lenni, legalábbis nem érzem ezt külön nehézségnek, inkább pozitív előnyei vannak, hogy a közelbe valónak tudhatom magam, sok mindenben könnyebb és egyszerűbb így a kommunikáció, nem kell magyarázkodni, értelmezni.

Milyen személyes vonatkozásai vannak még számodra a pappá válásod ünnepének?

Ugyan nagyon szeretem a liturgiát, de soha nem tudtam volna elképzelni, hogy Isten méltónak talál arra engem, hogy a papja legyek. Most sem tudom ezt elképzelni, csak és egyedül úgy, ha a Szentlélek segít, s támogat ebben. Ezért is írattam a kis szentkép hátuljára a következő idézetet: „Szentlelked erejével tégy alkalmassá engem, ki az áldozópapi rend kegyelmével felruháztattam, hogy ezen szent asztalod előtt álljak…” (Aranyszájú Szent János Liturgiájából) A szentkép pedig a Szentháromságot ábrázolja, s a képet nézve úgy tűnik, mintha mi is az Ő asztalánál foglalnánk helyet…

primícia

Címkék