Január 26-án Aranyszájú Szent János ereklyéinek diadalmas átviteléről emlékezünk meg. Száműzetése alatt halt meg a konstantinápolyi érsek 407-ben, ereklyéit mintegy harminc évvel később szállították vissza Konstantinápolyba. Ez az esemény a főpásztor utólagos rehabilitációját is jelentette. Most csütörtökön és vasárnap is ünnepeljük őt.
Aranyszájú Szent János 349-354 között Antiochiában született. Nevelésének minden gondja korán megözvegyült édesanyjára hárult, aki szigorú aszketikus életre és egyúttal komoly közéleti szerepre nevelte fiát. Azonban a kor szokásai szerint egészen 18 éves koráig nem kereszteltették meg, csak miután a felcseperedő János az Isten szeretetében egészen elmélyült. Bár műveltsége görög volt, nagyon kritikusan szemlélte a pogány kultúrát. A hitben talált utat az evangéliumhoz. Úgy szokták jellemezni, mint aki világosságával, erejével, képgazdagságával és bensőségességével a keresztény szellem és a görög forma egyesülésének mintaképe.
Remete életet szeretett volna élni, hogy a Szentírás tanulmányozásának szentelje magát, de csak később vonult ki a hegyekbe, végül egy Antiochia környéki idős szerzetes irányítása alatt élt remete életet egy barlangban. Igen keveset aludt, és a Szentírás tanulmányozásának szentelte magát. Ez az életmód azonban annyira megviselte egészségét, hogy vissza kellett térnie a városba. 381-ben diakónus (majd néhány évvel később pap) lett, és mind Meletiosz, mind Flavianosz püspök abban a kiváltságban részesítette, hogy rábízta a szentbeszédeket. Tizenkét éven át nagyon sok jó prédikációt mondott el Antiochiában, amelyeknek jó része ránk is maradt. Prédikált, „akár alkalmas volt, akár alkalmatlan”, állandóan szem előtt tartva a célt, hogy a pogány erkölcsöktől, a cirkuszi játékok, a színház és a hagyományos pogány ünnepek szenvedélyes szeretetétől megszabadítsa az embereket. Néhány visszaélést a nevén kellett neveznie: a papság hibáit, a látszólag „szent” szüzek botrányait. A szegényeket sújtó igazságtalanságokkal is szembe kellett szállnia.
398-ban konstantinápolyi érseknek nevezték ki. Miután csaknem erőszakkal vitették székhelyére, ott hat éven át működött, aztán a császári házzal való nézeteltérései és püspöktársai intrikái miatt 403-ban száműzték, majd egy kis időre visszaengedték. 404-ben az általa bírált Eudoxia császárnő bosszúvágya folytán végleg száműzték, s attól kezdve szakadatlanul tovább hurcolták, míg 407-ben Komaniban meg nem halt.
438. január 27-én ereklyéinek átszállításával ifjabb (II.) Theodosziosz császár a szülei által kétszer is száműzött főpásztor utólagos rehabilitációját vállalta, és nyilvánosan tartott bűnbánatot azokért a súlyos igazságtalanságokért, amelyekkel apja sújtotta a szent püspököt.
Első ránk maradt munkája azok ellen íródott, „akik a monostori életet ellenezték”. Ebben Sámuel könyvének elejéről idézte föl Héli főpap alakját (1Sám 2,12-4,18), aki egész népének vezére volt, s kiegyensúlyozott életpéldát mutatott. Csak épp a fiaival, Hofnival és Fineesszel nem bírt: nem tudta megnevelni és a bűnöktől visszatartani őket.
János élénk aktualizálással mutatja be fiúk fő bűneit, a bujaságot és a falánkságot. Még az áldozatok bemutatása előtt nekiestek a húsnak, noha a háj még el sem égett az oltáron. Mivel Héli csak amolyan „ejnye-bejnye” szavakkal feddte meg vétkes fiait és nem tudta megnevelni őket, saját vesztébe is rohant. A megfelelő nevelést elmulasztó apa maga is felelőssé válik, vonta le János a súlyos következtetést.
A szónok szerint az apának be kellett volna látnia a megengedő, „permissziv” nevelés hatástalanságát, s olykor büntetést kellett volna kilátásba helyeznie. Nem véletlen hát, hogy Isten elvetette ezt a felelőtlen szolgáját, Héli főpapot.
Itt mutatkozik először Aranyszájú János vesszőparipája: a családapa egyik legfőbb feladata a gyermeknevelés, s enélkül hiába gyarapítja vagyonát vagy tölt be szép állásokat, az egész nem ér semmit. János saját tapasztalata alapján igyekszik bizonyítani, hogy a kemény erkölcsi nevelésre mindenképp szükség van, s ezt egy időt monostorban töltve is meg lehet szerezni. A szó szoros értelmében vett „filozófia” nemcsak a városi iskolákban fölszedhető hellén kultúra, hanem épp ellenkezőleg: a Szentírást alapul vevő elkötelezett keresztény életforma.
János nagyon szemléletesen, képszerűen tudott beszélni, s ha kellett, marón gúnyos is volt. Értette a szójáték művészetét, ugyanakkor nyíltan és szenvedélyesen fogalmazott. Amikor beszédeiben jellemrajzokat ad, vagy bűnökről bírálattal szól, kérlelhetetlen tárgyilagosságról tesz bizonyságot. Beszédeiből a nép megérezte, hogy ez a szónok a szívéből keresi őket, és őszintén a javukat akarja. S mindig kiállt a szegények, a rászorulók, a betegek jogai mellett.
A szakemberek szerint Aranyszájú Szent János „született nevelő”, s életműve az ókori neveléstörténet fontos állomása. A nevelésről szóló fő műve „A hivalkodásról és a gyermeknevelésről” szóló értekezése.
A mű első részében, a hivalkodásról szólva, érzékletesen mutatja be azt az életeszménynek nem is nevezhető ürességet. A dicsőséget hajhászó világ, tetszelgő városi polgárok ambícióiról van szó, amely lebilincseli és a látszat rabjaivá teszi a közéleti szereplőket. Mindaz, aki megjelenésére jobban ad, mint erkölcsi tartására, hasonlóképpen a dicshajhász hivalkodás, nagy üresség rabja. Szerinte a szülőnek már a kisgyermek előtt le kell lepleznie ezeket a megtévesztő ürességeket, nehogy az majd légvárakat építsen magának. (A korabeli Antiochiáról adott kép sok mindenben emlékeztet arra, amivel a mai globalizált kulturálatlanságunkban is találkozhatunk.)
Az értekezés nagyobbik része a nevelés kis kézikönyve, ami egy tőmondattal kezdődik: „A kisfiú megszületett”. S nyomban hozzáteszi azt, amit talán ma is megismételhetne: „Minden arra vezeti az apját, hogy ne helyes irányba alakítsa életét, hanem csak szépítgesse őt, és arannyal és ruhákkal halmozza el”. A világ erői összefognak, hogy a fiúgyermeket lányosnak neveljék, puhánnyá tegyék, s ha nem áll mögötte felelős férfiember, akkor csakhamar cicomák rabja lesz. Mindenfajta féktelenséget, mértéktelenséget távol kell tartani a gyermektől, meg kell óvni őt azoktól. Lehetőleg csak a jóról szerezzen mélyebb tapasztalatot.
Aranyszájú Szent János írásában az a rendkívüli, hogy itt kisgyermekkortól, sőt a születéstől követi nyomon a gyermeket egészen házasságkötéséig. Nyilvánvaló, hogy ez az átfogó pedagógiai programja keresztény antropológiára épül. A neveléshez az foghat hozzá reménnyel, aki tudja és tapasztalta, hogy ki is az az igazi ember.
János az ősrégi kép szerint úgy mutatja be a gyermeket, mint egy várost. Ennek a városnak a kapui az 5 érzék, a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, a tapintás kapui, központja pedig a lelke, amely 3 részre osztható: értelmes, vágyódó és haragvó képessége alapján.
Az egyházatya a gyermek lelkét a viaszhoz hasonlítja, amely még bármilyen mintára fogékony, s miután a mintát befogadta, maradandóan olyanra alakul. De hasonlít a lélek egy gyöngyhöz is, illetve egy képhez, szoborhoz, mely a művészi képzés nyomait hosszú távon megőrzi. A művészekhez hasonlóan sok-sok időt kell szánni erre a műalkotásra, s a gyermeknevelésben nincs helye a türelmetlenségnek.
A lélek első városkapuja a nyelv: ennek hibáitól tudatosan kell megóvni a kicsit. Sohasem szabad előtte trágár szavakat mondani vagy felindultan beszélni. Még a gyerek környezetében élőknek is meg kell tiltani a trágár, frivol beszédet. Óvni kell őt az erőszakosság bármilyen kifejezésétől is, szelíddé kell nevelni. Mindenfajta dühkitörést meg kell előzni. Ezt nem folyamatos testi fenyítéssel kell elérni, hanem következetes beszéddel, János állandó témája tér vissza: ne halljon a gyermek üres beszédet, vénasszonyos meséket, hanem tanuljon a Szentírásból zsoltárokat.
A lélek második „városkapuja” az ízlelés. Gondosan ügyelni kell arra, mit adunk a gyermeknek.
A lélek harmadik „városkapuja” a szaglás, és itt megelégszik a szent azzal, hogy mindenfajta parfüm használatától eltiltsa a fiúcskát. Még ajándékozni se szabadjon neki ilyesmit: inkább a friss levegőt szívja, mint az illatszereket…
A lélek negyedik városkapuja a szem. A szépség szeretetére nagy szükség van, tehát meg kell mutatni neki a természeti szépségeket, nyitogatni szemét a művészet szépségeire, s a jövendőbelijével kapcsolatos legszebb elképzeléseket kell fölébreszteni benne.
A lélek ötödik „városkapuja” a tapintás. Ezzel kapcsolatban a finom selyemruhák használatát tiltja, mert szerinte a fiúgyermeket keményen kell nevelni. Az apa feladata, hogy bátor „atlétát” neveljen Krisztusnak. Mégpedig kiskorától fogva tudatosan így nevelje az önfegyelem kifejlesztésével.
A 3 részre osztható lélek értelmes, vágyódó és haragvó képessége kapcsán hosszan kitér a harag megfékezésére. Állítólag eredetileg maga János is indulatos személyiség volt, s ezért vált igényessé ezen a téren. A „haragvó” képesség, az indulat csak a bátorság, lelkierősség kialakításakor válhat igazán hasznunkra.
Végül a leghosszabb fejezet a tisztaságról szól. Meggyőződése szerint óriási nevelői tekintélyre és erőfeszítésre van szükség, hogy az ifjú ne kezdjen paráználkodni, s tisztán menjen a házasságba. Ehhez sokféle óvintézkedést lehet foganatosítani, de az különösen fontos, hogy az ifjú jól megtanuljon imádkozni, s a bibliai példákon felbuzdulva szent ember akarjon lenni.
Ma sokak szemében túlzásnak tűnik az, ahogyan János minden kulturális fejlődésnél és töltekezésnél fontosabbnak tartja az ifjak tisztaságának megőrzését egészen a házasságig, de abban a korban ez igencsak érthető. Épp ez különböztette meg a kereszténységet a pogányságtól. (S ma is bizonyos értelemben hasonló a helyzet…) A nevelésben már csak a kereszténység tartja fontosnak a nemi tisztaság megőrzését. Még ha a modern pszichológia nevében tiltakozunk is az elfojtás ellen, azt a nevelői törekvést mégiscsak meg kell becsülnünk, hogy a szülő igyekszik a negatív, bűnös tapasztalatoktól megóvni gyermekét.
Szent János számára a keresztény család „kis egyház”, „családi egyház”. Persze a családon belüli nevelés efféle szép eszményét ma már sokfelé egyáltalán nem feltételezhetjük. De az a felismerése, hogy az anyagias szülők pénzhajhász életének kárvallottjai épp a gyerekeik lesznek, ma is feltétlenül igaz. A maguknak légvárakat építő, a látszatra túl sokat adó fiatalok kiábrándulása és kudarca sokszor épp a nevelésüket elhanyagoló szüleik hibája.
Figyelemreméltó a nevelői tervének teljessége: végre valaki a kisgyermekkortól az esküvőig mindenre tekintettel van.
Szent János szerint a Krisztus nem tűr el egyházában semmilyen bőrszín, méltóság vagy társadalmi rang alapján kialakított megkülönböztetést. „Az Egyházban nincs különbség szolga és szabad ember, idegen és honpolgár, öreg és fiatal, bölcs és együgyű, alattvaló és fejedelem, férfi és nő között.” A Krisztus önfeláldozására emlékeztető, azt fölelevenítő áldozatbemutatás mégis kifejezésre juttat egy árnyalatbeli különbséget: az Egyház mégiscsak jobban szereti a rászorulókat és a legszegényebbeket – mondja húsvétkor elhangzott beszédében.
Ezért kell, hogy az eucharisztia folytatódjék a templomból kimenet is, például a szeretetadományokkal. Amikor megosztjuk javainkat a szegényekkel, amikor ételt-italt vagy ruhát adunk nekik, ez is Krisztussal való bensőséges egyesülés.
A szent szónok kötelességének érzi, hogy mindenkit figyelmeztessen: a bűn gyönyörűsége lelki halállal végződik, s csakis az erény ad igazi életet. A bűnösök szánalmasok, mert „a rossz lelkiismeret félelmetes álmokat hoz rájuk és állandóan ijesztgeti őket.
Igaz, hogy az erény megszerzése nehézségekkel jár, de „aztán jönnek a kellemetességek, úgyhogy ezek könnyebbé teszik a fáradalmat is, a bűnnel pedig fordítva van”. A gyönyör után jön a fájdalom, azután a bűnhődés, úgyhogy a gyönyör semmivé lesz.
Az önneveléshez János szerint hozzátartozik a naponkénti lelkiismeret-vizsgálat.
Ez történjék meg mindennap, és ne aludj el előbb, ember, míg nem gondolod végig a nap folyamán elkövetett bűneidet; akkor, kétségkívül, a következő nap már nem fogsz oly könnyedén ilyen irányban elindulni…”
A bűnbánatról pedig így szól:
„Vétkeztél? Siess a templomba és mondd az Istennek: Bűnt követtem el. Semmi mást nem kérek tőled, csak ezt. … Valld be bűnödet, hogy megszabadulj tőle! Ez nem fáradság, nem szócsavarás, nem kincspazarlás. Mondd ki, ne kegyelmezz a bűnnek, mondd ki: Vétkeztem!
Sirasd meg bűneidet! A bűnbánat harmadik útja pedig az alázatosság. Légy alázatos, és feloldod vétkeid bilincseit.”
„A hivalkodásról (kenodoxia) és a gyermeknevelésről” szóló értekezés poénja persze nem a negatívum, hanem a végcél elérése. A nevelőnek nem lehet szebb életcélja, minthogy igazi hogy atlétát nevelve „fiainkkal együtt elnyerjük az azoknak ígért javakat, akik Istent szeretik”.
(Aranyszájú Szent János műveiből Orosz Atanáz püspök fordítása nyomán az összefoglalót készítette Varga-Juhász Bernadett)