Ünnep van. Húsvét. Tavasz. Háromnapos ünnep. Mindez azonban csak közhelyek halmaza.
"Bárha a sírba is leszálltál, Halhatatlan, * de a pokol hatalmát megrontád, * és föltámadtál, mint győzedelmes Krisztus Isten, * a kenethozó asszonyoknak mondván: Örvendjetek! * És apostolaidnak békét ajándékozván * föltámasztád az elesetteket."
Mitől „ünnep” az ünnep? A régi magyar nyelvben az „id nap” – ebből lett az „ünnep” – „szent napot” jelent. Nemcsak különbözik a többitől, hanem egészen más tartalommal bír: olyannal, amely messze meghaladja azt, ami közönséges, megszokott. Egy más világot nyit meg, ahol nem érvényesülnek az unos-untig ismert klisék. Egy olyan világba, ahol a soha le nem nyugvó Nap ragyog be mindent. A szent Isten világába, ahol mindent áthat az ő szent mivolta.
A húsvét abban különbözik a többi ünneptől, hogy mint a Naptól a bolygók, minden ünnep tőle kapja fényét, csillogását, éltető energiáját. Az ünnepek ünnepe, a legeslegnagyobb ünnep. Nem egy családé, nemzeté vagy akár földrészé, még csak nemis az emberiségé, hanem a világegyetemé, amely felszabadul a bűn által rákényszerített rabságból, a halál bénultságából, mert a keresztre feszített Krisztus végtelen szeretetéből a legsötétebb „végekre” alászállva mindent beragyog istensége fényével: feloldja a halál bilincseit, „és a sírban levőknek életet ajándékozva” diadalmasan feltámadt. „Halál, hol a te győzelmed, alvilág, hol a te fullánkod?” Krisztus feltámadásával visszakaptuk teljes emberi szabadságunkat, méltóságunkat. Hálás, szabad szeretettel fordulhatunk Isten, embertársaink és az egész teremtett természet felé, hiszen mindenkiből és mindenből a feltámadt Krisztus fénye árad felénk.
„Szent napunk” öröme töltse be hétköznapjainkat, fénye járja át emberi kapcsolatainkat, oldja keserűségünket, szüntesse ingadozásunkat, töltsön el egyre növekvő reménységgel, templomainkban és otthonainkban, a viruló természetben járva is „ízleljük és lássuk, milyen édes az Úr – boldog az az ember, aki Őbenne bízik”.
Kaulics László