Az isteni Liturgiának több elnevezése is megtalálható a keleti egyházakban: áldozat, megszentelés, misztérium, felajánlás, hálaadás, kenyértörés.
Ezek a különböző megnevezések arra utalnak, hogy a Szent Liturgia központi része az adományok megszentelése, az Eucharisztia szentsége, a kenyér és a bor átváltozása Jézus Testévé és Vérévé. Idegen szóval anafórának nevezzük ezt az eucharisztikus csúcsimádságot, ami magába foglalja a hálaadást, az átváltoztatást, és a Szentlélek lehívását. Sajnálatos, hogy ennek az imádságnak legnagyobb részét ma már csöndben végzi a pap, így kincsei a hívek számára alig hozzáférhetőek. Éppen ezért figyelmeztet minket a szentszéki utasítás: „érdemes keresni a módját, hogyan lehetne az anafóra imádságokat, legalább bizonyos alkalmakkor, hangosan végezni, hogy így a hívek is hallhassák.” Ezért talán nem haszontalan kicsit mélyebben megvizsgálnunk liturgiánk központi imádságát, úgy hogy keressük összefüggését a Szent Kereszttel is.
Miután elimádkoztuk a Hitvallást, és ily módon felemeltük lelkünket a földről, a pap figyelmeztet minket: „Emeljük föl szívünket!”, vagyis „ami ott fönt van, arra legyen gondotok, ne a földiekre!” Kol 3,2 A hívők pedig egyetértenek ezzel, mintha azt mondanák, hogy szívünk már „ott van, ahol a kincsünk van.” Mt 6,21 Vagyis ott ahol Krisztus ül az Atyának jobbján, ezért válaszolunk teljes lelkünkből: „Fölemeljük az Úrhoz!”
Nagyböjt harmadik, kereszthódoló vasárnapján, kitettük templomaink közepére a Szent Keresztet, mely előtt leborulunk ilyenkor, és csókoljuk azt. Nem véletlen, hogy a templom közepére kell elhelyezni a keresztet. Azért, hogy mindenki láthassa, aki betér az Isten házába. Olyan a középre kitett kereszt, mint egy felkiáltó jel, mint egy KRESZ-tábla, ami megmutatja a helyes irányt. Fel kell tekintenünk az égbe, fel kell emelni szívünket és lelkünket az Isten Országa felé. És ekkor megint látjuk, hogy az angyalokkal vagyunk egy társaságban. Hogy szeráf angyalokhoz hasonlóan, győzelmi éneket éneklünk, kiáltunk és mondjuk: „Szent szent, szent a Seregek Ura!” Miközben a nép az angyalok énekét hangoztatja, a pap így könyörög csöndben az Istenhez: „Ezekkel a boldog seregekkel, emberszerető Uralkodónk, mi is kiáltjuk és mondjuk: Szent vagy és legszentebb, Te, egyszülött Fiad, és a te Szentlelked. Szent vagy és legszentebb, s magasztos a te dicsőséged, ki világodat úgy szeretted, miképp egyszülött Fiadat adtad, hogy mindaz aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” S ha valóban átgondolom, hogy Jézus azért jött, hogy el ne vesszek, hanem örökké éljek, akkor valóban méltó és igazságos hálát adni és imádni az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, az egyvalóságú és oszthatatlan Szentháromságot.
Ezek után a pap könyörög a drága ajándékok megszenteléséért, és a kenyér s a bor átváltozik Krisztus testévé és Vérévé. Hogyan történik ez a megszentelés? Megemlékezünk az Üdvözítő kimondhatatlan és értelmünket fölülmúló művéről, melyet megváltásunkért végzett. A titkos vacsorának a történetét mondja el a pap, sajnos megint csak csöndben. „Ki eljövén, és irántunk minden üdvgondozást betöltvén, azon éjjel, melyen átadatott, vagy inkább önmagát adta át a világ életéért, szent, tiszta, szeplőtelen kezeibe vevé a kenyeret, hálát adván, megáldván, megszentelvén, megtörvén, szent tanítványainak és apostolainak adá mondván: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, mely érettetek megtöretik a bűnök bocsánatára. Hasonlóképpen a kelyhet is, miután vacsorált mondván: Igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem, az új szövetségé, mely érettetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Miután ezt elimádkozta és végigmondta a pap, a szent szertartás már „beteljesült és el lett végezve”, az adományok megszentelődtek, a feláldozás megtörtént és a világ üdvösségéért leöletett áldozat ott látható a szent oltárasztalra téve. A kenyér ekkor már nem csupán jelképe az Úr testének, nem is adomány csupán, ami az igazi ajándékot legföljebb képviselné. Hanem az a kenyér magává a valóban föláldozott adománnyá lett: az Úr legszentebb Testévé, amely a gyalázatot, bántalmazást, megsebzést, valóban magára vette; amelyet keresztre feszítettek, megöltek; amely Poncius Pilátus előtt tanúságot tett az igaz hitvallás mellett; amely elviselte a pofonokat, a megkínzást, a leköpdösést, s amely megízlelte az epét. Hasonlóképpen a bor is valóban az a vér már, amely kiömlött a megölt testből. Ez maga az a test és az a vér, amelyet a Szentlélek egyesített, amely a szent Szűztől született, amelyet eltemettek, amely föltámadott a harmadik napon, s amely felment a mennyekbe és ül az Atyának jobbján.
Ezekre az eseményekre mind gondolnunk kell, ha a keresztre tekintünk. A kereszt számunkra nem csupán irányt mutató jel, hanem elbeszélés. Krisztus kínszenvedésének, halálának, feltámadásának elbeszélése.
Az anafóra imádság harmadik része, az átváltoztatás szavai után, a Szentlélek leesdése, az epiklézis. A pap csöndes imádságában a Szentlelket kéri az Atyától: „…kérünk, könyörgünk, esedezünk, küldd le Szentlelkedet reánk, s ezen előtted lévő ajándékokra! És tedd ezt a kenyeret Krisztusod drága testévé, s ami e kehelyben van, Krisztusod drága vérévé, átváltoztatván a te Szentlelkeddel.” Fölmerülhet a kérdés, hogy miért az Atyától kérjük az adományok megszentelését, és miért nem elegendő Krisztus szavainak az elmondása? Anélkül, hogy most belemennénk abba a keletiek és latinok között sokáig húzódó vitába, hogy mi a fontosabb, az alapítás szavai, vagy a Szentlélek leszállása, csak egy dolgot szeretnénk leszögezni: az egész anafóra imádság, és főleg az epiklézis, a teljes Szentháromságot dicsőíti. Benne az egyház a hittől indíttatva könyörög az Atyához a Fiú által, hogy küldje le a Lelket. Ugyanezt a Szentháromságot imádjuk, mikor a templomban középre kitett keresztre tekintünk. Számunkra az nem csupán irányt mutató jel az Isten Országa felé, nem is csak Krisztus szenvedésének, halálának, feltámadásának az elbeszélése, hanem a Szentháromság dicsőítése. Ezért vetünk, és vessünk is mindig keresztet, mikor feszületet látunk mondván: Az Atyának, és Fiúnak, és Szentléleknek nevében! Ámen!
Galamvári Péter